82 éves múlt Giorgio Moroder, aki… hol is kezdjük? Nélküle egészen biztosan más/nem ilyen lenne az elektronikus tánczene. Forradalmasította a diszkót, megelőlegezte nagyjából az összes 4/4 alapú gépzenei irányzatot az italótól a trance-ig, de hatása mind a mai napig érezhető; csak az I Feel Love basszusmenetével olyat alkotott, amit azóta is – több mint negyven éve – lépten-nyomon utánoznak. A Maestro a modern zene úttörőjeként vált ikonná, és megkérdőjelezhetetlen érdemei elismerése mellett már a nyugodt nyugdíjas éveket élvezte, amikor 2013-ban kollaborációja a Daft Punkkal visszahozta a köztudatba. Azóta pedig nincs megállás: ez a szimpatikus öreg bácsi előbb dj-karrierbe kezdett, majd idén belevágott élete első koncertturnéjába, „79 az új 19” felkiáltással. Ahogy a dj-szettjeit vastag idézőjelbe kell tenni, úgy az élő showja is cikihatáron billeg, de itt már bőven nem a produkció minősége a lényeg, hanem a tény, hogy egy élő legendáról van szó, aki aktívan a kezébe vette saját örökségének ápolását, miközben gyermeki örömmel élvezi, hogy fiatal generációk ismerik meg a nevét és azokat a zenéket, amik nélkül aktuális kedvenc dj-producereik sem lennének sehol. Gazdag életművéből mi a csúcskorszakának „hátoldalát” pörgetjük át, vagyis legjobb másoknak / másokkal / más néven készített zenéiből válogattuk össze kedvenceinket.

Spinach: Action Man (1971)

Legyen ez az intro. Mielőtt dizszkópápává avanzsált, Moroder bő egy évtizede már aktívan nyomta az ipart, mint zenész, zeneszerző, énekes-előadó ontotta magából a kis- és nagylemezeket, lazán és profin hozva az épp aktuális rágógumisított beat-pop-rock hangzásokat. Az ebben az időszakban a saját neve alatt megjelent dalai közül a két legnagyobb slágert (Looky Looky, Son Of My Father) illik ismerni, a kismillió alkalmi projektje közül nekünk ez a favorit – oké, a borzalmas név és trashy softporn borító miatt. Na meg az a bajusz, a BAJUSZ!!

Einzelgänger: Einzelgänger (1975)

És akkor zoomoljunk rá az arany évekre. 1975-ben Moroder és hűséges, a sikerhez nélkülözhetetlen zenei csendestársa, az angol Pete Belotte hallgatva az idők szavára belecsapott a diszkóba, természetesen itt sem óvatosan, ímmel-ámmal, hanem teljes erővel – az akkor már öt éve üzemelő bázison, a müncheni Musicland stúdióban valószínűleg nonstop folyt a munka. Ebben az évben rakták le az első mérföldkövet az egy évvel korábban „pályára állított” Donna Summer második albumával (Love To Love You Baby), de Morodernek arra is volt alkalma, hogy egymaga intim közelségbe kerüljön a tornyokban álló vasakkal; ebből az analóg szintetizátor-birizgálásból született az Einzelgänger (Magányos farkas). A nyilvánvaló Kraftwerk- és Trangerine Dream-hatások ellenére is eredeti, máig élvezetes lemez tulajdonképpen előtanulmány a nem sokkal később kifejlesztett tipikus Moroder-hangzáshoz.

Roberta Kelly: Trouble Maker (1976)

1976-ban feltűnt az európai színen egy vetélytárs, a francia Cerrone, aki erőtejesen ritmikus és buján hangszerelt érzéki diszkóhangzásával telibe találta a táncolók G-pontját (már persze képletesen). Csak gyanítjuk, hogy ezzel a számmal Moroder a párizsi konkurenciának üzente, hogy ilyet én is tudok, haver! Roberta Kellyt egyébként Donna Summerrel párhuzamosan futtatták Belotte-tal, semmiben sem marad el kolléganőjétől, de a történelem úgy rendelte, hogy nem ő lett a legnagyobb diszkódíva.

Münich Machine: It’s For You (1978)

1978-ban már új időszámítást írtunk; egy évvel korábban jött ki az I Feel Love, amellyel elkezdődött a ma ismert elektronikus tánczene evolúciója. A Moroder-művek maximális fordulatszámon működött, a bajuszkirályt az eurodiszkó császáraként ünnepelték (bár ehhez az Amerikában szintén befutott Cerrone-nak biztos volt néhány szava), ugyancsak ’77-es szólóalbumával (From Here To Eternity) tökélyre fejlesztette a szintidiszkót (és mellesleg lerakta a trance alapjait), plusz beüzemelte kedvenc stúdiózenészeiből verbuvált zenekarát, a Münich Machine-t. Ebben a projektben gyakorlatilag benne van minden, ami Moroder: a pulzáló basszus-arpeggiók, a fülbemászó szintidallamok, a klasszikus zene iránti rajongás, a cheese bűnös imádata, na meg a „jövőt fürkésző múltidézés”. Ez a szám a harmadik LP gyöngyszeme, 1999-ben Felix Da Housecat is feldolgozta. (DJ Hell 1998-as albuma címével tisztelget a Münich Machine előtt.)

Sparks: Tryouts For The Human Race (1979)

A hetvenes évek utolsó évére Moroder mindent elért, amit lehetett; ünnepelt, nagyhatású zenei vizionárius státusza bebetonozódott. Áthelyezte székhelyét Amerikába, és mivel a diszkó őshazája akkor már a tenyeréből evett, új terepeket és kihívásokat keresett. És talált: egyrészt a Midnight Express soundtrackjéért bezsebelte az első Oscar-díját, és lazán bevette Hollywoodot, hogy a következő néhány évben ügyeletes sztárzeneszerzőként lubickoljon a reflektorfényben, másrészt az amúgy is eltemetett diszkót hátrahagyva fejest ugrott a new wave-be, a színtéren pedig lelkesen kaptak produceri aranykeze után. A zenei kaméleon Sparks 1979-ben dolgozott vele, pontosabban a Mael-fivérek hagyták, hogy a bőrükbe bújjon. Az eredmény így sokkal inkább Moroder-lemez, annak viszont kiváló, méltó párja a szintén ’79-es szólóalbumának (E=MC²). Ron Maellel meg talán bajuszápolási tippeket is cseréltek munka közben.

Suzi Lane: Harmony (1979)

A Musicland ’79-es termésének ékköve, egy perfekt, ma is bármilyen buliban garantált seggrázást kiváltó diszkószám, semmi több. Szorosan kapcsolódik, hogy a fő szintifelelős a müncheni slágergyárban ekkor már egy bizonyos Harold Faltenmeyer.

Japan: Life In Tokyo (1979)

Az androgün imidzset David Bowie-tól eltanult David Sylvian zenekara sajátos hangzásával a new romantic stílusnak törte az utat, de Morodernek ők sem tudtak ellenállni, alájuk is tett egy első osztályú diszkószámot. (Apropó, Bowie: Moroder természetesen vele is dolgozott, az 1982-es Cat People főcímdalában.)

Nina Hagen: New York New York (1983)

A nyolcvanas évekre Moroder zenei érzéke/kreativitása elfáradt, és ha hozzávesszük, hogy ez volt ugye a borzalmas szintihangszínek érája, akkor nem csoda, hogy ebből az évtizedből már nem könnyű kipécézni nem hogy a kimagasló, de még a vállalható hozzá köthető produkciókat sem. A Blondie 1980-as Call Me-jével remek rajtot vett ugyan a Mester, de aztán valahogy nem talált primőr alapanyagot, vagy nem találta el a megfelelő fazont (pedig a legnagyobb nevekkel dolgozhatott Chaka Khantól Freddie Mercuryn át Janet Jacksonig, egyenesen a felejtésnek), ráadásul törvényszerűen ellustult, a rengeteg felkérés miatt ugyanazt a bevált formulát sütötte el mindenhol. Szóval, inkább érdekes kalandokat lehet kiemelni ebből az időszakból, mint amilyen a német punknagyasszony Nina Hagen 1983-as albuma, melyen Moroder producertársa amúgy állandó stúdiódobosa, az „emberi metronóm” Keith Forsey volt. Nyolcvanas évek eleji New York-i mutáns diszkó hangzás + rappelés + zenei idézetek = a korabeli New York-i downtown éjszakai életének gunyoros tablója.

Irene Cara: Flashdance… What A Feeling (1983)

Ha választani kellene a ’83-as Flashdance, a ’84-es Neverending Story vagy a ’86-os Top Gun zenéje között, akkor egyértelműen az első. (Ha nem kell, akkor az ugyancsak ’83-as Scarface.)

Sigue Sigue Sputnik: Love Missile F1-11 (1986)

Moroder a nyolcvanas évek közepétől elvileg szabadságolta magát a zenéből, és jól tette, mert az évtized második felére jutó szórványos projektjeiből egyértelmű, hogy vészesen elfogyott a szufla. Két olimpia hivatalos dalát is jegyzi, ami biztos jele annak, hogy belecsúszott a ciki tartománya. Amíg tartott a feltöltődés, képzőművészettel, építészettel, miegymással babrált, de tervezett sportautót is. Az ex-punk Tony James polgárpukkasztásra programozott szórakoztató kamuzenekara, a Sex Pistols cyberpunk-verziójaként felfogható Sigue Sigue Sputnik bemutatkozó albumára valószínűleg kilóra megvette Moroder produceri creditét (másik zseniális kunsztként a számok közti szüneteket reklámidőként értékesítette), de ha nem, akkor is ez volt Moroder utolsó menő húzása.

KMFDM: Juke-Joint Jezebel (Poly-Matrix) (1995)

Ja, nem! Papa Giorgio 1995-ben több remixet is készített a német-amerikai KMFDM indusztriál-techno-metál zenekar Mortal Kombat-betétdalához. Pénzért, poénból, hogy bemutasson azoknak, akik leírták, a helyes választ csak ő tudja, a lényeg, hogy ez a pumpálós house-verzió teljesen korrekt.