Possessionisztán rave-be ér

Persze nem ám úgy, hogy kisebb nevekét, esetleg haverokét lenyúlva, hanem Dave Clarke DJ Hell számára készített remixét, Underworld-öt, Plastikman-t, és így tovább.

Dave Clarke persze ezúttal is, mint mindig, sebészi pontossággal diagnosztizálta a helyzetet, ami szerinte mindent elmond a techno jelenlegi állapotáról. Különös tekintettel arra, hogy Toni Alvarez számára mindez még az éppen zajló, iszonyatosan kínos eset ellenére sem jelentheti feltétlenül a karrierje végét, hiszen SNTS ugyanezt csinálta korábban Unam Zetineb néven – majd valamivel később felvett egy maszkot meg egy köpenyt, és azóta szupersztárrá vált.

Pár nappal ezelőtt pedig az a hír járta, hogy a Possession baszott egy darab lemezt is adni Nene H-nak a náluk megjelent EP-jéből, holott ők többezer példányt adtak el belőle. Persze, ha valaki egy kicsit is belelát ebbe az egészbe és nem tegnapelőtt találta ki egy afteren, hogy technóval kezd foglalkozni, annak a szeme nem rebben ezen hírek olvastán.

A Possession esetében például teljesen világos, hogy olyan léptékben ártott a technónak, amelyet elképzelni sem mert még a legpesszimistább, kivénhedt vinnyogó DJ sem az új generációk eljöveteléről szóló rémálmaiban. Merthogy az összes woke-kapitalista, marketing LMBTQ-, lakodalmi-, bootleg-, tiktok-, hypebeast-, bőszíjas-coronitás és UFO-jelmezes cosplay technós ennek az ipari rémálomnak a farzsebéből mászott elő itthon és külföldön egyaránt, aminek egyedül azt lehet köszönni, hogy tulajdonképpen kibaszott kínossá vált a komplett stílus.

Ezek pedig mind-mind olyan dolgok, amikről mi sem szeretünk beszélni, hiszen Urambátyámisztánban megannyi érdek fűződik ahhoz, hogy keverni nem tudó, a szelektálást hírből sem ismerő antitálentumok baszassák 650 BPM-en a YouTube-ról lelopott Britney Spears hard trance és french core remixeket fogyasztásért cserébe. Csak hát tök jó lett volna, ha az évek során, és kiváltképp a lezárások után a rendezvényszervezés kultúraszervezésként is definiálódik azokban, akik valós ráhatással bírnak az úgynevezett szcéna (szcalma) alakítására. És nem lenne baj az sem, ha nem az volna az állandó irányadó szempont, hogy Lacikámtomikámdórikámkatikám mit fog esetleg szólni, ha valaki azt mondja neki, hogy talán érdemes lenne máshogy csinálni, érdemes lenne mást csinálni. Még akkor is, ha ez adott esetben 50 ezer forinttal nagyobb összeget ró a költségvetésre, vagy horribile dictu, sértődés lesz belőle.

Persze utólag majd mind megmagyarázzuk magunknak, hogy tulajdonképpen senki nem támogatta közülünk ezt az egészet. Akik tövig voltak/vannak benne, majd azt mondják, ők aztán sosem voltak ilyenek (amit adott esetben tényleg őszintén is fognak mondani, hiszen fogalmuk nincs arról, hogy mit cselekszenek), és Toni Alvarez-t is csak azért hívtuk el utólag, mert hát kinek van ideje híreket olvasni, ráadásul már ő is csuklyában, maszkban és tök más néven zenél.

Akibe meg szorult némi tartás és jóízlés, az tényleg inkább öklendezve hátrébb lép és valami totál mással kezd foglalkozni. Más tereppel, más stílussal, más zenével. Idealistább esetben pedig marad és megpróbál értéket teremteni ennek a végtelenül toxikus, teljesen diszfunkcionális és kétségbeejtően kontraszelektív környezetnek a dacára, adott esetben Toni Alvarez mellett is, hogy legalább ott hallhasson valami értékelhetőt a jobb sorsra érdemes közönség.

Ami pedig részemről teljesen bizonyos, az továbbra is David Bowie, aki azt mondta: Semmi közöm a szakmához.

Borítókép: Mariana Vasquez Matamoros