Az elektronikus tánczene egyik legfurább crossover sikersztorija a német Whirlpool Productions nevéhez kötődik: 1997 nyarán a kölni underground klubszíntér különcei egy röpke pillanatra popsztároknak érezhették magukat – Olaszországban. A diszkókorszak előtt félig-meddig ironikusan tisztelgő From Disco To Disco a tökéletes példa arra, hogy még a leglehetetlenebb számból is lehet listavezető sláger.
Kölnt a Kompakt kiadó tette fel a világ elektronikus zenei térképére; a minimal birodalom meghatározó szerepe elvitathatatlan a Rajna-parti város elektronikus zenei életében, az ottani színtér nemzetközi nimbuszának megteremtésében. Az érdem ugyanakkor nem egyedül az övék, és nem is a semmiből jöttek, sőt, valójában a Kompakt igen későn indult (1998-ban), a betetőzéseként azon domináns folyamatoknak és törekvéseknek, amelyek Köln egyedi elektronikus zenei identitását formálták. Ez az identitás pedig kezdettől szándékoltan különutasnak számított a két fő német elektronikus zenei bástya, Berlin és Frankfurt saját hangjához képest; egyfelől – a helyi héroszok, Stockhausen és a Can nyomdokain – áthatotta az experimentális attitűd, illetve az elméleti, absztrakt síkra terelt zenefelfogás, másrészt a „techno” szabad és szabályok nélküli értelmezése, amibe egyformán belefért a kortárs minimalizmus és a pop/rock eszköztárának beemelése. Ezt az irányvonalat két nagyobb klikk jelölte ki a 90-es évek elején: Jan St. Werner és F.X. Randomiz köre (a Gefriem label, az A-Musik lemezbolt és label, majd a Sonig), illetve a „sima” tánczenék felől érkező Wolfgang Voigt köré csoportosuló társaság (Reinhard Voigt, Jörg Burger, Jürgen Paape, Michael Mayer, az Eat Raw vagy a Profan labelekkel, valamint a Delirium lemezbolttal, ami a Kompakt bölcsője volt). Persze az ottani színtér ennél már akkor is színesebb volt (vegyük csak Roland Casper hardcore rave-üléseit vagy Robert Babitz acid-tripjeit), ami természetes is egy olyan jelentős kulturális és médiaközpontnak számító, kozmopolita és multikulti nagyvárosban, melynek szabadszellemű, befogadó légköre mindig is vonzotta a színesebbnél színesebb figurákat; művészeket, bohémeket, kreatívokat és egyéb „freakeket.” Nem véletlen, hogy itt kötött ki az a három fura figura is, akik Wirlpool Productions néven váltak ismertté.
Justus Köhncke Gießenben született, első, változatos zenei behatásai szülei eklektikus lemezgyűjteményén keresztül érték (a Beatlestől a Velvet Undergroundon át Bachig), a zene iránti fogékonyságát azonban először a – kölni székhelyű – Spex magazin külsős újságírójaként kamatoztatta, 1986-tól. Ugyanebben az időben, húszévesen költözött Düsseldorfba, ahol aztán egy régi barátjával megalakította első zenekarát, mellyel kizárólag Amanda Lear-feldolgozásokat játszottak. Összesen három fellépésük volt, ezeken szalagos magnóról szólt a zenei alap, amit Köhncke előre felvett a Der Plan zenekar legandás Ata-Tak stúdiójában. Mivel a zene mellett leginkább a technika, és különösen a számítógépek iránt rajongott, akkorra már egész komoly digitális hangszerparkot szedett össze (dobgép, szempler, Cubase munkaállomás), a pc geekségének pedig tervezőgrafikusként vette hasznát. Kölnbe is egy jól fizető állás miatt költözött, ám ott hamarosan magába szippantotta a helyi partiszíntér.
Hans Nieswandt Mannheimban nőtt fel, majd a 80-as évek közepén Hamburgba költözött. A sulibulik után, 1983-tól kezdett éjszakai klubokban dj-zni, közben megfordult több new wave/Neue Deutsche Welle zenekarban is. A zene mellett a másik fő szenvedélye az újságírás volt; az iskolai újságtól a saját fanzine-on és – irodalmi tanulmányait félbehagyva – egy hamburgi városi lapon át jutott el kisebb-nagyobb zenei/kulturális kiadványok szabadúszó szerző-szerkesztő pozíciójáig, mielőtt a Spex egyik állandó munkatársa lett, immár Kölnben. De hiába az álom meló, három év után otthagyta az első számú német zenei-popkulturális magazint, mert a dj-énje felülkerekedett.
A leginkább kanyargós úton azonban a trió harmadik tagja jutott el Észak-Rajna-Vesztfália központjáig: Eric D. Clark Kaliforniából érkezett Kölnbe, Párizson keresztül. Zongorista csodagyereknek indult, aki klasszikus darabok előadásában éppoly tehetségesnek mutatkozott, mint a vasárnapi templomi szertartások kíséretében, mindemellett pedig villanyorgonán is virtuóz módon játszott soul-, funk- és diszkódallamokat. 1981-ben, tizenöt évesen mégis lemezjátszókra cserélte a billentyűs hangszereket, és a következő években dj-ként végigjárta Észak-Kalifornia legfelkapottabb klubjait. A 80-as évek végén aztán átcsábult Európába, ahol beépült a francia főváros éjszakai életébe. Idővel elkezdett underground tánclemezek után portyázni Németországban, míg végül a 90-es évek legelején Kölnben ragadt.
Bár már irányokból jöttek, sok bennük a közös, és tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy ennek a három hasonló érdeklődésű, intellektuális és művészi hajlamú karakternek találkozni kellett, ráadásul a zenei közös nevező is megvolt: az amerikai diszkó és garage house imádata. Kezdetben – az elsők között – partikat szerveztek Whirlpool néven, és ugyanígy aposztrofálták az első megjelenésüket is 1992-ben, az A oldalon egy amerikai esztrád dzsessz klasszikus feldolgozásával, a B oldalán egy tipikus Nervous Records-hangzású perkusszív New York-i house ujjgyakorlattal. A következő trekkjük ’93-ban Ian Pooley egyik első projektjével megosztva jött ki, méghozzá a frankfurti Force Inc club house-ra szakosodott – tiszavirág életű – labelén. (Fun fact: ugyanitt jelent meg Wolfgang Voigt pár „korai zsenge” disco house zenéje is.) Az alapvetően a house dallamos-spirituális válfajait propagáló kollektíva szervesen illeszkedett a kölni elektronikus zenei színtérbe, de közben zenei preferenciáival ki is lógott onnan, egyik fő klikkhez sem tartozott, így nem meglepő, hogy amikor a három dj felhagyott a bulikkal a zenélés javára, közös produkciójuk ismét Frankfurtban talált otthonra. Az indierock-irányultságú L’Age D’Or elektronika fiók labeleként 1994-ben elindított Ladomat 2000 ebben az első időszakában a táncparkett- és house-orientált hangzásokat kultiválta (az Egoexpress, az Alter Ego alterego Sensorama vagy André Schmid monikereinek kiadványaival), de nem állt távol tőle a játékos kísérletezés és a humor sem, a táborában pedig természetes volt az indie és elektronika közötti átjárás, így a két szemüveges germán gyógyegér és az egyedi afrofrizurás amerikai triója keresve sem találhatott volna ideálisabb helyet magának. (Érdekes adalék, hogy a Whirlpoolként jegyzett zenéknél Köhncke és Nieswandt mellett még Fred Heimermann van feltüntetve szerző-producerként. Ő a 80-as évek elején a DAF ex-tagjaiból alakult Mau Mau énekes-szintise volt, majd egy reklámügynökségél dolgozott; talán így került képbe, bár a pontos szerepét nem sikerült kideríteni. Mindenesetre a neve még a formáció több későbbi kiadványán is felbukkan.)
A Whirlpool Productions bemutatkozó albuma 1995-ben jelent meg, rajta csupa sallangmentes pumpálós disco house trekkel (néhány jazzy downtempo tétellel megspékelve); mai füllel semmi extra, de akkor, abban a kontextusban nemcsak kilógott a sorból, hanem a trendekkel is bátran szembement – és a korát is megelőzte egy lépéssel. A klasszikus értelemben vett diszkó és annak a zenei érának a megidézése még éppen nem volt menő, az elektronikus tánczene igyekezett a lehető legmesszebb kerülni a gyökerektől; az európai revivalt majd a French touch-hullám robbantja be pár évvel később. Bár ’95-ben is akadtak már hasonló próbálkozások (Németországban Mousse T, Franciaországban Thomas Bangalter első megjelenései), de a WP-nek abszolút egyedi módon sikerült ötvöznie az amerikai house stílusjegyeit (a kifinomult soulful/deep hangzásoktól a nyers és bárdolatlan ghetto house-ig) az európai – esetükben a német – popzene hagyományaival. Az egyik legnagyobb hollywoodi filmmogulról elnevezett Brian De Palma amellett, hogy utólag megérdemli a „before it was cool” plecsnit, nem veszi túl komolyan magát, és olyan, mintha az egész lemez, ha nem is teljesen szándékosan, de egyfajta ellenreakció volna a kölni színtér „elminimalosodására”. (Sőt, hogy még tovább fokozzák a vicc/nem vicc zavart, egy Army Of Lovers-remixet is elsütöttek.)
Az irónia ott bujkál a trió következő, ’96-os albumán is, melynek már a címe is kétértelmű szóvicc: a Dense Music a Dance Music kifordítása, a dense ugyanakkor egyszerre jelent fajsúlyost és bugyutát. A zene viszont egyértelműen komolyabb – komolyabban kidolgozott, jóval polírozottabb és érettebb; a diszkó-alapú deep house és az elszállt krautrock, a sample-alkímia és a hagyományos hangszerelés hatásos és egyedülálló keresztezése,– túlzás nélkül a Daft Punk Homework-jének német előképe/megfelelője. A WP egyértelműen a krautrock kölni kolosszusai, a Can bűvöletében, részben a zenekar legendás – egy Köln melletti kisváros mozijában berendezett, de jó 15 évvel ezelőtt cakkumpakk múzeumba került – stúdiójában és házi hangmérnökével, a svájci René Tinnerrel vette fel az anyagot, amelynek organikus hangzását erősítendő Eric D. Clark itt már énekesként és billentyűsként is megvillantja magát. Az albumon több hagyományos popdalformájú felvétel is helyet kapott, ezek közül a két legpoposabb meg is jelent kislemezen; előbb a bossa novás lityi-lötyi The Cold Song, majd ’96 legvégén az önmagáért beszélő From Disco To Disco – és utóbbi teljesen váratlanul óriásit durrant.
Pedig maga a dal egyáltalán nem az az egyértelmű sláger, a printyi-prüntyi Rhodes-orgonás fő motívum egyrészt fülbemászó, másrészt irritáló, a groove egyfelől hipnotikusan pulzáló, másfelől bután monoton, és hiába tartja egyben a számot a 4/4-es motorik alap, a dallam és az ének disszonáns, a végére pedig nagy röhögésbe fullad és teljesen szétesek az egész. Külön stich, hogy az amerikai soulos/gospeles diszkó-utánérzés európai diszkó-utánérzésekre épül: a fő grúv a belga-francia énekesnő, Lio 1980-as debütáló rágógumi-szintipop albumának egyik cuki dalából való, a „női kórus” pedig az angol Gang Of Four punkfunk zenekar 1983-as amerikai klubslágeréből. Összességében gyanúsan úgy hangzik, mint egy részeg jammelés során, hirtelen rögtönzött diszkó-paródia, és nehéz eldönteni, hogy ez tényleg így volt (állítólag igen), vagy erre csak rájátszottak. Nyilvánvalóan poén, amiből éppúgy kihallható a műfaj őszinte tisztelete, mint az összekacsintós hipszter-irónia.
Pont ez a jól eltalált geg, na meg a hányaveti, szét- és összecsapott jellege adja a szokatlanságát és az egyediségét, ez jelenti a pluszt, vagy éppenséggel a mínuszt, mert a From Disco To Disco tipikusan olyan dal, ami vagy azonnal betalál, vagy a világból kiüldöz. Az európai klubokban működött (a saját változatok mellett DJ Pierre vitte el chicagói csapatásba az eredetit), de ami igazán nagy kunszt, hogy a maisntreambe is átszivárgott: Hollandiában a rádiós játszási listán 4. lett, Belgiumban mindkét országrészben bekerült a top20-ba, míg az Eurochart összesített eladási listáján a top50-be. (Ironikus módon pont a németek nem vették a lapot.) De mindez semmi ahhoz képest, amekkorát Olaszországban ment: ott 9 hétig volt listavezető (!) ’97 tavaszán-kora nyarán, amire még az sem magyarázat, hogy az egyik leghallgatottabb rádió orrba-szájba nyomta. A WP tagjait néhány hétig popsztároknak kijáró felhajtás övezte, de mint minden valószínűtlen, véletlen siker, ez sem volt tartós – egyszeri és megismételhetetlen maradt.
Nem mintha a triumvitátus annyira törekedett volna, hogy megtartsa ezt a népszerűséget. A hirtelen felkapott „house-fiúcsapat” bekerült a klubhaknik, élő fellépések, médiaszereplések nonstop mókuskerekébe, ami teljesen kimerítette őket, ezért elvonultak Jamaicára feltöltődni és új zenei ötleteken agyalni. Ennek eredményeként egy elborultabb, furább, experimentálisabb album született, ugyanúgy élő hangszerekkel színesítve és René Renner segítségével, ami összességében közelebb áll a „kölni hangzáshoz”, mint a poplistákhoz (az egyik szám fel is került az első Sound Of Cologne-válogatásra.) Saját magukhoz ugyan hűek maradtak azzal, hogy ezen az albumon is mást mutattak az előzőhöz képest, de nyilván a nagy sláger után a közönség ugyanazt várta volna tőlük; valószínűleg erre reflektál a tőlük megszokott öniróniával a ’97-ben kijött anyag címének három kérdőjele. Az egyetlen kislemezre másolt dal, a Crazy Music egy Roxy Music-feldolgozás/paródia, ami megint csak egy lépéssel a trendek előtt jött – megelőlegezve az electroclash-t -, de jóval kevésbé rádióbarát, és poénnak sem igazán ütős.
A tagok ekkor már inkább a saját zenei ténykedésükre fókuszáltak, és a negyedik – a Can stúdiójában Tennerrel felvett –, önbeteljesítő jóslatként Lifechange címet kapott vokális pop-house album bizonyult az utolsó közös munkájuknak. (Köhncke ezen a lemezen már alig van jelen, de a címadó dal egyértelműen az ő egyik bevallottan kedvenc popslágere, Chertől a Believe hatását mutatja.) Szorosan kapcsolódik, hogy a lemez felvételei során Clark és az egyik vendégzenész, a veterán angol dobos-énekes Jim Capaldi annyira összehangolódtak, hogy felvettek egy önálló számot is Another Night, Anorther Disco címmel, amit nehéz nem a From Disco To Disco folytatásaként (vagy akár kigúnyolásaként) értelmezni. Mindemellett a WP végéről is árulkodott, ami el is érkezett még ugyanabban az évben; 2000-ben megszakadt a tagok eleve laza, alapvetően saját maguk örömére elindított, mindenféle megfelelési kényszertől mentes együttműködése.
Azóta mindhárman jelentős szólókarriert futottak be, dj-ként és producerként egyaránt az elektronikus zene elismert alakjai, sőt, Köncke időközben törékeny hangú énekesként is kiteljesedett, Nieswandt könyvek szerzőjeként és egyetemi előadóként egyaránt aktív, Clark pedig a színészet, a divat, az újságírás és a képzőművészet területére is betört (és az is összejött neki, ami Könckének anno csak gondolatban – együtt dolgozni Amanda Learrel). Az elmúlt több mint két évtizedben időről-időre közreműködtek egymás kiadványain, és ugyan a WP-t nem élesztették fel, 2022-ben összehozta őket a Köln városa által adományozott, Holger Czukayról (a Can egyik alapítója) elnevezett könnyűzenei díj, amit nagy hatású munkásságuk elismeréseként kaptak.
Ha a WP nem is létezik, legismertebb daluk tovább él, remixek, feldolgozások, újrakiadások formájában, és persze az eredetijét is újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak, mint az egyik legszürreálisabb one hit wonder/tánczenei klasszikus. A From Disco To Disco nem sokkal a megjelenése után újjászületett, amikor Stuart Price az angol kiadásra készített remixét a Les Rythmes Digitales első albumára önálló számmá alakította. De a dal akkori népszerűségét semmi sem érzékelteti jobban annál, hogy a belgáknál a Hupikék Törpikék is feldolgozták. Ezt mondjuk nem biztos, hogy a WP tagjai kitették az ablakba, akármennyire is értették a viccet, és az igazat megvallva a két hivatalos (2006-os és 2017-es) újrakiadás átiratai sem tettek hozzá sokat az eredetihez, sőt, épp a lényege veszett el – egyedül a Hot Chip verziója tudta átmenteni ugyanazt a fílinget és szellemiséget. Az eredeti dal (amely 2021-ben egy kortárs művészeti installációhoz is ihletet adott) viszont végig fogja kísér(te)ni alkotóinak életét ugyanúgy, ahogy a táncos bulikat is – diszkóról diszkóra.
Comments are closed for this post.