Ugyan 2019-ben volt 30 éves az Orbital, a hivatalos ünneplés a pandémia miatt akkor elmaradt. Ezt pótolja most a brit duó egy friss remix-kiadvánnyal, mi pedig diszkográfiájuk „rejtett  kincsein” keresztül tekintjük át kivételes munkásságuk eddigi három évtizedét.

Paul és Phil Hartnoll 1987 óta együtt zenélő, de Orbital néven 1989-től működő duója az elektronikus tánczene egyik állócsillaga, a nagy első generáció máig aktív képviselője. Egyedi, azonnal felismerhető – dallamokban, harmóniákban és rétegekben gazdag – hangzásvilágot kreáltak, mellyel az agyas IDM és a rátevős tánczene határmezsgyéjén egyensúlyoznak briliáns érzékkel. Korai lemezeik maradandó értékű alapművek, de később is relevánsak tudtak maradni, élő koncertjeikkel pedig a mai napig tízezreket képesek megmozgatni. A nagy múltú és nagy jelentőségű formáció kiterjedt hatását mutatja, hogy a július 29-én megjelenő 30 (Something) remixgyűjteményhez olyanok dolgozták át klasszikus számaikat, mint a Dusky, John Tejada, Shanti Celeste vagy Jon Hopkins.

Egészen biztosan nincs olyan olvasónk, aki ne ismerné az Orbitalt. Olyanok valószínűleg már kevesebben vannak, akik mindent ismernek az Orbitaltól, és mivel a testvérpár közös diszkográfiája igen terjedelmes, mi most inkább a kevésbé ismert trekkeket szemezgettük ki belőle, ezzel a mélyebb merítéssel tisztelegve az eddigi – meg-megbicsakló, de összességében páratlan – munkásságuk előtt.

Deeper (1989)

A Hartnoll-fivérek pályafutását megalapozó Chime b-oldala negyedórás acid-meditáció, mely hipnotikus húzással kombinálja a duó zenei gyökereit (industrial-szerű dobalap) a korszellemmel (bleep technós prüntyögéssel) – ennél mélyebb deep cuttal nem is kezdhetnénk.

Open Mind (1990)

Az Omen EP az első megjelenés a Pete Tong zenei irányításával működő, londoni székhelyű FFRR kiadónál, mely a köbvetkező tíz évben az Orbital otthonául szolgált. Míg a címadó trekk erőteljesen a bleep bűvöletében készült, a záró tétel inkább az akkori belga/holland techno és a 80-as évek funky electrójának hatásos ötvözete.

Choice (1991)

A dupla a-oldalas Midnight/Choice már az összetéveszthetetlen klasszikus Orbital-hangzást hozza a komplex, aprólékos hangszerelési megoldásokkal és érzelmi hullámvasútba rántó nagyívű dallamspirálokkal. A Choice mindezt hc punk-hangmintával és attitűddel fejeli meg – ez az igazi hardcore rave!

Analogue Test Feb ’90 (1991)

A Midnight/Choice CD-kiadásán kapott helyet ez a gyöngyszem – a tesók pszichedelikus/cosmic rockot megszégyenítően elszállt dzsemmelése a vasakkal.

LC1 (1991)

A III című EP-n a két alapvetés (Satan, Belfast) mellett szerepel ez az acides progressive house-os Chime-diverzió, A horrorfilmes inspirációk mellett bejön a képbe a sci-fi (szűkebben az ufó-vadászat), ami szintén visszatérő kedvenc témája/ihletforrása a tesóknak. 

Oola (1991)

És ha már sci-fi, akkor íme Hartnollék főhajtása a tudományos-fantasztikus irodalom egyik alapműve előtt: az első nagylemezükön hallható szám címe a H.G. Wells Világok harca című regényében a Földet leigázó marsi harci gépek „csatakiáltására” utal (a konkrét hangminta az 1978-as The War Of The Worlds rockopera-lemezről való). 

Bemutatkozó albumával az Orbital egyből magasra tette a lécet, nemcsak saját maguk, de kortársaik számára is: miközben simán beleillettek a rave-korszak szobazenészeinek sorába (az induláskor lényegében azok voltak), magasan kiemelkedtek onnan muzikalitásukkal, zenei sokszínűségükkel, alkotói érettségükkel és rafinériájukkal. Saját jellegzetes hangzásviláguk gazdagon rétegzettségével, összetettségével sokszori hallgatás után is addig rejtett részletek felfedezését kínálja, de a felszínén is azonnal hat. Egyszerre kacsint az elektronikus tánczene jelenére (az éppen aktuális új trendek leképezésével) és múltjára (a Kraftwerk, a Yellow Magic Orchestra vagy a brit szintis újhullám úttöréseinek, a 80-as évek electrójának megidézésével), elképesztő finesszel és gyakran játékosan, sőt, humorral beledolgozva legfőbb zenei hatásaikat (punkrock, indusztriál, kosmische muzik, filmzenék), mindezt megspékelve hatásosan elhelyezett szokatlan hangmintákkal (régi sanzonoktól ismeretterjesztő tévéműsorokon át videojátékokig). Ez az alapképlet a ’91-es „zöld albumtól” tulajdonképpen egészen a 2004-es „kék albumig” leírja az Orbital zenéjét.

Farenheit 3D3 (1992)

A testvérpárt szinte egyből keblére ölelte az amerikai rave-szcéna, készült hát egy remix EP a tengerentúli piacra néhány ottani kulcs arc bevonásával (Moby, Joey Beltram, Meat Beat Manifesto). Mint majdnem az összes Orbital-maxiból, ebből is több változat jött ki eltérő szám összeállításokkal; a Mutations egyes kiadásain kapott helyet ez a pezsdítően savas önremix.

The Naked And The Dub (1992)

A Halcyon EP-ről, melynek az anyukájuknak dedikált címadó tétele talán az Orbital legismertebb száma (és ugye az Opus III egyetlen nagy slágeréből merít), de mindenképpen a progressive trance/breaks (és persze az elektronikus tánczene) örök klasszikusa.  Az igazi kincs azonban itt a The Naked And The Dead című opusz, ami olyan, mintha egy vudu-szertartásba torkolló erdei rave-be csöppennénk (vagy fordítva). De várjatok, mert a dub verzió még ennél is jobb: őrült(en delejező) törzsi etno-trance, nem mondanád meg, hogy Orbital! 

Planet Of The Shapes (1993)

Az Orbital a ’93-as „barna albummal” robbant be igazán a szélesebb zenei köztudatba. Nekik kedvezett, hogy akkoriban az elektronikus tánczene már egyre nagyobb tömegeket kapott el, egyre nőtt az ismertsége és elfogadottsága, a Hartnollok pedig pont egy hangos, bombasztikus anyaggal jelentkeztek, amire nem lehetett nem odafigyelni. A horror/sci-fi kattanásukat félretéve ezúttal szó szerint földhözragadtabb témához nyúltak: a zene a Föld egyre válságosabb ökológiai helyzetére reflektál. Az album dörgedelmes breakbeat techno és bombasztikus trance elegyével kongatja a vészharangot, a hangulat pedig leginkább végítéletszerű, még az introspektívebb részeknél is, mint a  korai darkcore jungle-nek beillő nyitó tétel.

Impact USA (1993)

„Tt’s a cry for survival…. the Earth is burning…’ – most már világosan látszik, hogy közel 30 év alatt az Orbital fesztiválhangrendszer-rengető segélykiáltása a földi környezet védelmében nem hogy semmit sem vesztett az erejéből, de aktuálisabb, mint valaha. 

Semi Detached (1993)

Az Orbital bevett gyakorlata, hogy az albumtrekkek eltérő változatait teszi közzé a maxikon vagy egyéb nem-LP kiadványokon. Persze, hogy melyik verzió volt előbb, azt csak ők tudják – vagy már ők sem -, mindenesetre ezek a variációk ugyanarra a témára remek betekintést nyújtanak a páros zenealkotási folyamataiba. A Semi Detached csendesebb, befelé forduló dubos IDM-elektronikája meglehetősen éles váltás a ’93-as albumhoz képest; egy újabb szín a duó mindig bővülő palettáján. Először a kiváló Trance Europe Express válogatás-CD-n jelent meg, aztán a legendás John Peel rádióműsorában is eljátszották élőben (ez a session aztán ’94-ben jelent meg), ott már a komplementer darabbal (Attached) együtt – végül ez utóbbi kötött ki a következő albumon.

Are We Here? (Do They Here?)  (1994)

1994-ben több szempontból új irányt vett az Orbital. Elektronikus zenei előadók közül elsőként fő időben játszhattak a Glastonbury fesztivál nagyszínpadán, ezzel a forradalmi (fel)lépéssel (és annak tévéközvetítésével) pedig sikerrel emelték magasabb szintre – és egy addig elérhetetlen plénum elé – magukat és a műfajukat egyaránt. És miközben a Brown Album felfokozott, apokaliptikus döngetése a rock/metál arcokat is levette a lábáról (többek közt a Woodstock 2-n), a színpadon apró fejlámpákkal világító és ütemre bólogató imidzsük pedig ikonikussá lett, a két Hartnoll épp kipörgött a rave-közegből, és a stúdióban már egy új ösvényt tapostak ki maguknak. Ennek a kezdő lépése a Snivilisation album, mely az Orbital legfilozofikusabb, legmerengőbb albuma; a kirobbanó, instant hatásra törekvő zenei megoldások helyét visszafogottabb, de komplexebb ritmusok, elmélyültebb atmoszférák és melankolikus dallamok vették át. Az élet nagy kérdéseit boncolgató lemezen alkalmaz az Orbital először élő – nem hangmintázott – énekhangot, és a bónusz, hogy e hang tulajdonosa Alison Goldfrapp. A lemez központi tételéből több verzió is született, a leghallatlanabb kétségtelenül a rave-eket ellehetetlenítő büntetőtörvény elleni tiltakozásul felvett négy perc csend, a legütősebb viszont ez az acid paranoiaroham. 

Quality Seconds (1994)

Ez a másfél perces hc punk/thrash attak csak akkor meghökkentő, ha nem tudjuk, hogy a tesók ilyen zenekarokban zajongtak kamaszként. Az albumon remekül oldja a feszültséget, de önmagában is szórakoztató ez a kis zúzás.

Orbital – Belfast/Wasted (Wasted Vocal Mix) (1995)

Ez egy igazán különleges darabja a diszkogáfiának. A Belfast eredetije még ’91-ben született, azután, hogy az akkor még jószerivel ismeretlen dj és promóter, David Holmes meghívta az Orbitalt a klubjába az észak-ír fővárosba és a fivéreket elkapta a hely hangulata. Szintén ’91-ben indult el a Volume válogatás-CD széria, mely az angolszász indie és elektronikus szcénák előadóitól gyűjtött össze kiadatlan számokat, remixeket, koncertfelvételeket, mindegyik fejezethez egy-egy könyv vastagságú bookletet mellékelve, benne profilokkal, interjúkkal.  A sorozat két besztoffal zárult, ennek az elektronikus részéhez készült el a Belfast énekes változata – méghozzá az Orbital házi grafikusának közreműködésével! Sőt, az abszolút rádió-kompatibilis indie-electronica crossoverhez még – önéletrajzi – klip is készült, amit a Hartnoll-szülők egykori pubjában forgattak.

Times Fly (Fast) (1995)

Orbital goes drum’n’bass? Naná! Mint annyian a kortársak közül (Leftfield, Shamen, stb.), őket is magával ragadta ez az új hangzás, és amúgy sem volt idegen tőlük a breakbeat-tudomány – sőt, az outsiderek közül nekik állt a legjobban.

The Tranquilizer (1995)

Már megint a nyugtatózás! (A Halcyon az insomnia kezelésére használt gyógyszerről kapta a címét.)  A Times Fly EP záródarabja egyúttal újabb fényes példája annak, hogy csúcskorszakában az Orbital ilyen albumminőségű számokat szórt el b-oldalakon.  

The Box Untitled 1 (1996)

Újabb albumközi EP, újabb drum’n’bass trip. Legalábbis a négyételes „szvit” radio edit nyitánya, mert a középső rész sokkal inkább horrorfilm kísérőzene. Az Orbitalnál kezdettől jelen volt a filmzenés jelleg, de ez az első kifejezetten soundtrackre hajazó zeneanyaguk – meg is lesz a következménye… Fun fact: a kislemezverzió klipjében Tilda Swinton járja az utcákat stop-motionben. Ja, és valaki csinálja már meg a vendéglős cigányzene-feldolgozását cimbalommal, mindennel please!

Adnan’s (1996)

1996-ban az Orbital karrierje csúcsára ért az In Sides albummal, mely a duó opus magnuma, egyben legtökéletesebb zenei kivonata. Minden fentebb már ecsetelt fő zenei építőelem itt van (változatos breakbeat-alapokra felhúzva), minden fő topic kipipálva (a környezet és az emberiség helyzete miatti aggódás, a társadalmi kommentár, a horrorhangulat, a földönkívüliekkel való kontaktus), a zene részletgazdagsága, textúráltsága, érzelmi töltete és általános grandiózussága egyfajta modern elektronikus szimfóniát eredményez – ha van olyan, hogy progressive electronica, akkor ez a lemez annak az egyik csúcsműve. Az Alison Goldfrapp közreműködésével, részben a Greenpeace napelemmel működő stúdiójában felvett, alapvetően melankolikus, mégis katartikus anyagot nehéz megbontani, de a deep cut itt egyértelműen a délszláv konfliktus egy tragikus családi története által inspirált Adnan’s (melynek eredeti – egy nap alatt született – verziója a háború által sújtott boszniai gyermekek megsegítésére készült Help lemezen jelent meg). A számot hallgatva lehetetlen nem a jelenlegi háborús helyzetre gondolni.

The Sinner (1997)

1997-ben bekövetkezett az elkerülhetetlen: az Orbitalt berántotta Hollywood.  Korábban is szerepeltek a számaik big budget filmekben (Mortal Kombat, Johnny Mneumonic), de ekkor kapták az első konkrét filmzeneírós felkérést. Azaz mindjárt hármat: Az Angyal (The Saint) főcímzenéjének feldolgozása a brit tévésorozat alapján készült amerikai mozifilmhez; a Halálhajó (Event Horizon) kísérőzenéjének komponálása Michael Kamennel karöltve; közreműködés a Spawn – Az ivadék rock/metál zenekarokat az elektronikus tánczene képviselőivel összeboronáló soundtrackjén (a Satan megshreddelése a Metallica-gitáros Kirk Hammettel). A Hartnollok nyilván a mennyekben érezték magukat, viszont ezek a filmes melók inkább tűnnek a zenei eszköztáruk aprópénzre kövér csekkre váltásának, mint igazán ihletett alkotásoknak – és általában a többi filmzenei kitérőjükre is igaz, hogy nem érik el az Orbital saját (nem alkalmazott) műveinek színvonalát. Lásd a The Saint b-oldalán megjelent The Sinner, ami nem a filmhez, hanem a film apropóján készült, és önmagában is abszolút megáll – félúton az In Sides és a következő album hangzása között.

Mock Tudor (1999)

Az előző két albummal az Orbital eléggé „megölte a bulit”, a sok komolykodás után ideje volt újra elengedni a gyeplőt és oldani a hangulatot. Ennek jegyében született a The Middle Of Nowhere , mely a testvérpár addigi legfelhőtlenebb lemeze – persze a kicsattanó vidámságtól azért messze van. Az Orbital jó érzékkel felült az akkoriban ezerrel pörgő nu skool breaks-vonatra, na persze elterelve, a védjegyes hangzásviláguk alá tolva a népszerű partizenei irányzatot. A fun ride-ból Alison Goldfrapp sem akart kimaradni, és hogy még nagyobb legyen a móka, bepakoltak pár vicc-hangmintát, mint a Dollar eurodiszkó-slágere a Style-ban. Ez a trekk nem véletlenül került a lemez végére: inkább zenei geg, amelyben az a poén, hogy szinte minden hangját a stylpohone (érintőceruzával vezérelhető kultikus analóg zsebszintetizátor) adta. Ezt tovább fokozták a maxikon: a skót dudás változat a (direkt?) rossz vicc, ez a csembalós a jó vicc.

Otoño (1999)

Az ötödik album deep cutja, a legborongósabb tétel ezen a zakatoló tempóra és vicces hangokra (szaxofonszóló!) épülő, alapvetően – az Orbitalhoz képest – felszabadult lemezen, amely már a címekkel is a világtól el-/világból kimenekülésre buzdít: száguldjunk önfeledten a lehető legmesszebb, a semmi közepébe!

Doctor Look Out (2000)

A Hartnollok számára minden bizonnyal újabb mérföldkőnek számított, hogy A part (The Beach) soundtrackjéhez kollaborálhattak a Twin Peaks zenéjét is jegyző, utánozhatatlan Angelo Badalamentivel – kár, hogy ebből az együttműködésből sem sikerült kihozni, ami papíron benne volt. A tesók ezúttal is nagyobbat dobtak, amikor a saját szórakoztatásukra tisztelegtek az Angliában nemzeti intézménynek számító tévésorozat, a Doctor Who előtt. Egy újabb b-oldalra pazarolt gyöngyszem.

Meltdown (2001)

A ’99-es album a könnyedebb hangvétele ellenére koránt sem mondható sekélyesnek vagy felszínesnek, és a hangzása is abszolút kurrens volt, mégis, megrezgette a magasra tett lécet. A kemény rajongók itt még bízhattak abban, hogy egyszeri kilengés történt, de a 2001-es album elvette ezt a reményt: a jelek szerint az Orbital elvesztette a fonalat. Teljesen természetes, ha egy zenekar (és az Orbitalt minden szempontból nyugodtan tekinthetjük annak) tíz év után unja a saját zenéjét, újítani, változtatni akar – és van, hogy ez a nagy felbuzdulás ilyenkor zsákutcába vezet. Oda lyukadtak ki a Hartnoll-fivérek is a The Altogether albummal, amely címe ellenére a leginkább széttartó, leginkább szétesett anyaguk. Mintha nem találták volna a féket a humorvonaton, itt már mértéktelenül adagolják a poén-hangmintákat (Surfin Bird? Tool??) és a vicces hangokat/motívumokat, illetve mintha szándékosan akarnák elhülyéskedni a zenéket (Kirsty Hawkshaw szörfbeates tinglitanglira lalalázik, a mélyérzelmű dalnok David Gray mintha berúgva énekelne egy kocsmában), ráadásul az egyetlen táncparkettre szánt darab címe is Funny Break…mi történik itt? Dacára, hogy zeneileg ez a legváltozatosabb, a hagyományos popformához legközelebb álló, a bevett Orbital-hangzástól viszont a legtávolabbi dalfüzérük (és az első, amely nem működik egy egészként), mégis kapitális mellényúlás: a fordulat túl radikális, a sok zenei sziporka fárasztó, a lemez összességében többnyire erőltetettnek hat (élen a Doctor Who főcím feldolgozásával, amit a KLF sokkal ihletettebben megcsinált tizenegynéhány évvel korábban). Ironikus módon a lemez legjobb pillanata az összeomlás állapotát hatásosan visszaadó záró tétel.

Beelzebeat (2001)

A Funny Break mixeihez hozzácsapott trekk, egy kis electro funky breaks nyomasztás, ami lazán fenékbe rúgja az egész albumot. 

Monorail (2002)

Iránytévesztés ide vagy oda, a klubokba továbbra is képes volt betalálni az Orbital egy-egy big room bangerrel, mint a Frenetic (avagy Paul Hartnoll tíz évvel korábbi, Golden Girls néven jegyzett partibombájának update-je). Ennek b-oldalán bújik meg ez a remek Yellow Magic Orchestra-tisztelgés. (És itt egy példa arra, amikor egy zenei poénjuk ül.)

Initiation (Remix Version) (2003)

2003-ban mutatták be a Szekta (Octane) című horrorfilmet, amely ugyan nem aratott sikert, az Orbitalnak viszont ez legjobb filmzenéje, érezhetően elemükben voltak. (Akárcsak ebben a rövid filmszerepben.)

What Happens Next? (2004)

A The Altogether fiaskója után nem meglepő, hogy a FFRR kiadó érdemeik elismerése mellett, egy besztof-lemezzel megvált az Orbitaltól, amely akkorra ráadásul elfáradt, mind zeneileg, mind emberileg. Testvérek között elkerülhetetlenek a konfliktusok, főleg ha még együtt is dolgoznak, több mint egy évtized után meg pláne könnyű egymás agyára menni. Az Orbitalban Paul a fő zenei megfejtő és az alapján, hogy az interjúkban a furán grimaszoló, többnyire heherésző Phil folyton a komoly zenemoly bátyja szavába vág, aki ezt láthatóan nagyon nehezen viseli, lehet sejtésünk arról, ki húzza fel jobban a másikat. Persze, ennek nincs jelentősége, amíg a zenei kémia működik. A Hartnolloknál ez a kémia ezen a ponton elszállt, de érthető módon nem akartak egy félresikerült lemezzel búcsúzni, így megerőltették magukat, és saját kiadásban összehoztak egy albumot, ami visszakanyarodott a jól ismert soundhoz. A Dead Can Dance földöntúli hangú énekesnőjével, Lisa Gerrarddal készült One Perfect Sunrise a barna albumon is elfért volna, ahogy ennek b-(és zenei árny)oldala is inkább a korai korszakhoz passzol a fenyegető  (egészen Aphex Twint idéző) indusztriális zakatolásával. Az Orbital imádja a számcímekben a nagy kérdéseket, de a „most mi lesz” itt létfilozofálgatás helyett gyaníthatóan a saját konkrét jövőjüket firtatja.

Pants (2004)

A Blue Album tehát a csorbát kiköszörülendő a jól bevált régi panelekre támaszkodik, a Pants például a Snivilisation album dallamvilágára emlékeztet. A kék album nem ad hozzá semmit az életműhöz, de legalább a rajongók nem teljesen keserű szájízzel búcsúztak a duótól.

The Gun Is Good (2010)

Mint kiderült, ez a búcsú még korai volt: öt év után, mindenféle szóló kitérőket követően az Orbital újra összeállt, először a színpadon, majd a stúdióban is. Ennek első gyümölcse ez a 12”, a b-oldalán (és aztán a Pusher soundtrackjén) ezzel a vészjóslóan sötét tech-house zakkantással – az Orbital visszatalált a 4/4-hez!

One Big Moment (2012)

De nem csak a 4/4-hez talált vissza a két Hartnoll, hanem az orbitalos tradíciókhoz is. A nem várt visszatérés örömébe aggodalommal vegyes izgalom vegyült rajongói részről, amikor a duó bejelentette, hogy új stúdióanyagon dolgozik, ám szerencsére a félelmek alaptalannak bizonyultak: a békülő albummal az Orbital újra magára talált – egész pontosan a korábbi önmagára. A Wonky jelentette azt a pontot, amikortól az Orbital már nem akart minden áron előre haladni, inkább – a logójukhoz hasonlóan – körbe-körbe a saját jól ismert pályáján. Az Orbital elfogadta a heritage (kulturális örökség) státuszát, amikor már nem ciki, inkább erény a saját múltjukból meríteni, a védjegyes dallamvilágot, hangszerelési megoldásokat újrahasznosítani, mert ez az, ami zsigerből jön, és amit – valljuk be – a rajongók is igazából várnak tőlük. Mindez nem azt jelenti, hogy leragadtak a múltban vagy elavultak, de a hangzás naprakészen tartása már nem prioritás, és nem is igazán áll jól nekik – egyszerűen azt nyújtják, amit a legjobban tudnak. A Wonky a The Middle Of Nowhere óta a legjobb/legihletettebb lemezük, és ez bőven elég is – hamisítatlan klasszik Orbital. A nyitó darab shoegaze-zajszőnyeggel beborított barokk elektronikája pedig tényleg kiemelkedő – egyben meglepő – pillanat.

Copenhagen (2017)

Ha a fenti eszmefuttatás nem lenne világos, akkor íme, erről beszélünk. Ez a kizárólag single-ként kijött szám orbitalabb az Orbitalnál: a nagy korszakuk minden, de minden jellemző, jellegzetes momentuma benne van: az első lemez acid/electro tekerései, a barna album frenetikus húzása és staccato rave-szintijei (az erős Halcynon-utánérzésről nem beszélve), a Snivilisation elmélyültsége, az In Sides szimfonikus hömpölygése – nagyívű, nagy hatásfokú táncosan katartikus elektronika. Talán azért lett olyan erős, mert újabb mosolyszünet, és újabb szólóprojektek után a Hartnoll-testvérek ezzel a számmal ásták el megint a családi csatabárdot.

The End Is Nigh (2018)

A 2018-as újabb visszatérő album, a Monsters Exist nem csak a borítójával emlékeztet a Snivilisation/In Sides csúcslemezekre (ugyanúgy John Greenwood grafikus alkotása), de zeneileg is egyértelműen oda nyúl vissza és ülteti át mai(bb), helyenként egészen a kurrens EDM-re hajazó hangzásvilágba. Ez ennél a számnál a legpregnánsabb, egyúttal ez a lemez kakukktojása is – az Orbital próbálkozása a trappel! Meglepő, de működik; akár Rustie is csinálhatta volna, de hát a skót producer, és az általa fémjelzett „maximal” iskola is sokat köszönhet az Orbitalnak.

Where Is It Going? (feat. Stephen Hawking) (2022)

A Wonky lemez zárószámának a 2012-es londoni paralimpiára felvett, hivatalosan most, a 30 (Something) válogatáson megjelenő verziójában az azóta elhunyt fizikus Stephen Hawking a mindenség elméletének gyökeres átírásáról beszél, de ha akarjuk, a cím az Orbital jövőjére is vonatkoztatható: ki tudja, hová tart és hogyan alakul? (Ami már biztos: 2023 februárjában érkezik egy új stúdióalbum.)