2019-ben jártam utoljára Berlinben. Azóta pedig rengeteg minden történt. Beütött a koronavírus, miközben a techno végérvényesen elvesztette underground jellegét. A hardtechno a német fővárosban is sok helyen átvette az uralmat, és végre-valahára átadták a brandenburgi repteret. Már akkor is rég meg voltak csúszva az átadással, amikor még 2011-ben kint éltem a német fővárosban.
Szóval a gépünk már az új reptéren landolt. A 10+ éves késés tükrében azt gondoltam, hogy hi-tech megoldások egész sora fog várni ránk a légikikötőben, ehhez képest rögtön valami valami szűk folyosón kellett lépcsőznünk rögtön a megérkezés után. Végülis a város megközelítését illetően sok minden nem változott, néhány perc gyaloglás után (bár először sikerült simán elsétálni mellette) elértük a gyorsvasút végállomását, amivel nagyjából egy óra múlva már a belvárosban is voltunk. Ennyi idő alatt a Bp-Berlin távot is majdnem hogy megjártuk a levegőben, igaz az S-Bahn csak 20 percenként közlekedik. Még délelőtt 10 órát sem mutatott az óra, amikor már az Alexanderplatzon ücsörögtünk. Eredeti terveink szerint egy jó bratwurst-tal kezdtük volna a napot, de a berlini utcai sültkolbászosoknak se híre-se hamva nem volt még ilyenkor. Sőt igazából később sem találkozunk velük. Úgyhogy elséáltunk a Netto-ba, dobtunk egy hátast, hogy milyen picsa olcsó minden, és kiültünk a térre reggelizni.
Megérkezésünk pillanatában még csak szerda volt, a fillérekből megvásárolt reggelink elfogyasztása közben pedig örömmel konstatáltuk, hogy Berlinre még szerda délelőtt is határozottan igaz az állítás, miszerint sosem alszik. Miután kellemesen becsicsentettünk a sörtől, a szállásunk felé vettük az irányt.
Az airbnb szállások ára iszonyat mód megemelkedett legutóbbi itt létünk óta, de végül egy kedves magyar pártól sikerült kifognunk egy 3 szobás lakást, hatalmas erkéllyel, mindössze 20 percnyi sétára az Alexanderplatztól.
Csodálatos időnk volt, szeptemberben ilyenkor azért már sokkal hűvösebb szokott lenni. Most pedig stabilan 30 fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Teljesen feleslegesen pakoltunk be kabátot és hosszú ujjú ruhákat, még éjszaka sem volt rá szükség. A Spree folyó partján pedig azt érezhettük, mintha megállt volna az idő. A legkülönbözőbb korú lakosok olvasgattak, monokiniztek, rajzoltak, vagy éppen szívták a füvet a folyóparton. Senki nem sietett sehova. Igazán kellemes érzés volt megérkezni ebbe a miliőbe.
Nem sokkal később pedig már a legendás berlini lemezbolt kínálatát turkáltuk. A Hard Wax-ban régi és új megjelenések egyaránt fellelhetők. Szinte minden jelentős techno label kiadványa megtalálható, de indie és reggae vonalon is erősek. A lemezekbe bele is lehet hallgatni, de a borítókon elhelyezett QR kód segítségével ezt a telefonon keresztül is megtehetjük. Amúgy nem könnyű rátalálni a lemezboltra, egy elhagyatott hátsó udvarban kell keresni, egy matricákkal teleragasztott lépcsőház harmadik emeletén. Mintha csak a Corvintetőn járnánk.
10 km-t már alsóhangon legyalogoltunk, és mivel következő utunk Berlin külvárosába vezetett, ezért ideje volt már kihasználni a tömegközlekedés előnyeit, bármennyire is vitt minket a lendület. A heti bérlet ára 39 euro. A tervek szerint egyébként a KitKat-be vezetett volna az első utunk a Symbiotica nevű rendezvénysorozatra, de amikor megtudtuk, hogy Stella Bossi az egyik rezidens, ráadásul legutóbb Daniel Weirdo (régebbi nevén Daniel Nike) volt az egyik vendég DJ, akkor már tudtuk, hogy ez a buli nem nekünk szól. Szóval helyette inkább ismerőseink óvodás korú gyerekeivel fociztunk Berlin egyik külvárosi lakótelepén. Az igazság pedig az, hogy nagyon élvezetes volt kvázi helyiként eltölteni a napot.
A városban már számtalanszor jártunk korábban, szóval túriskodásra amúgy sem volt semmi hajlandóságunk. A csütörtöki napot az Aldiban kezdtük, ismét csak pofátlanul olcsó áron szereztük be a reggelit. Délután buszra szálltunk és közel fél órás zötykölődés után a Club der Visionäre felé vettük az irányt. 12 éve jártam itt utoljára és semmi nem változott. Itt néztük meg a szerb – magyar meccset, az első félidőt még a telefonon, a második félidőben pedig kitaláltuk, hogy csakis akkor nyerhetünk, ha mi is hozzáteszünk valamit a játékhoz. Tánccal. Elég furán néztek ránk a tánctéren, főleg a lefújás utáni pillanatban, szerintem azt hitték, hogy gyerek született éppen a családban 🙂
Pénteken napközben a RAW Gelände-n hesszeltünk, ettünk egy currywurst-ot a Warschauer Strasse-n. Szerintem amúgy ez a bódé régebben egy 50 méterrel odébb volt felállítva, és az is biztos, hogy nem Wursthain volt a neve. Beültünk hesszelni a magyarok által magyaroknak (is) üzemeltetett Badehaus Szimplával szemben egy gördeszkaparkra, engem picit a régi Dürer Kert hangulatára emlékeztetett a miliő. Lett egy új barátom, Lemmy a helyi mancsos bajkeverő odabújt hozzám csak úgy a semmiből, úgyhogy legalább egy órára sikerült leragadni, az udvaron italozgató vendégek pedig teljesen odavoltak a látványtól. Ki akartuk próbálni a Telediskot, de mind a 4 eurot elnyelte, amit beledobtunk.
Csodálatos idő volt, úgyhogy ezúttal a Görlitzer Park egy teljesen új oldalát sikerült felfedezni. Lecsekkoltuk a Birgit & Bier elnevezésű helyet, ami inkább egy óriási sörkert, viszont az udvarnak van egyfajta romkocsmahangulata, a sörünket is egy körhintában ittuk meg. Este 8-tól elvileg elég komoly line up is volt, viszont nem szerettünk volna leragadni itt, és milyen jól lettük! Az egyik hazai kocsmaajánló FB-oldalnak hála sikerült ugyanis egy igazi gyöngyszemre bukkanni! Ha szereted az intim hangulatú krimókat, ahol azt érzed mintha megállt volna az idő és a nagyszüleid nappalijában tartózkodsz, akkor a Konrad Tönz a te helyed!
Az éjszaka pedig már a Zur Klappe nevű helyen ért bennünket. Ha szeretnél megtapasztalni a berlini éjszaka igazi esszenciáját, akkor feltétlenül látogass el ide! Az aprócska klub (berlini viszonylatban legalábbis) korábban egy melegek által előszeretettel látogatott föld alatti nyilvános wc-ként funkcionált. Szerencsére simán bejutottunk, a portás csak annyit szólt hozzánk, hogy matricázzuk le a telefonjaink kameráját. Az előttünk levő társaságot amúgy elküldték. Az indok csak annyi volt, hogy az egyik srác felsőteste túlságosan belógott a kordonnal elzárt területre. A belépőjegyek 15 euróba kerültek. A „Mega Buff” elnevezésű lemezbemutató partira érkeztünk. Mi pedig végre azt éreztük, hogy megérkeztünk. Rajtunk kívül szinte mindenki németül beszélt, ez mindig jó jel 🙂 Szinte az összes fellépő LIVE produkciót nyomott, csak saját zenékkel, ami általában azt is jelentette, hogy ők maguk vokáloztak. Számunkra akkor még teljesen új volt ez a zene, azóta már céltudatosan keressük a ghetto tech megjelenéseket. Baromi jól éreztük magunkat, a hely pedig maga a csoda! A legkülönlegesebb pedig a leülős rész feletti galéria. Olyan alacsonyan van ugyanis a plafon, hogy a galériában csak négykézláb lehet közlekedni. Megvan a maga hangulata, az biztos. Mint, ahogyan az egész helynek. Reggelre már úgy éreztem magam, mintha a Fabrikában lennénk 🙂
Hasonló élményekben lehetett részünk másnap is. Ugyanis szombat délután rendezték meg a Fuckparade-et. Az elkommerszesedett Loveparade ellenpólusaként, valamint a szubkultúrák elnyomása miatt (mint például a dzsentrifikáció és annak minden következménye) létrejött utcai felvonulást 1996-ban rendezték meg először, és az idei volt a 25. jubileumi kiadás (a covid miatt kétszer elmaradt). Teljesen véletlenül, a Davoria FB csoportjában bukkantunk az eseményre, nem volt kérdés, hogy megnézzük magunknak! Már a Warschauer Strasse környékén járt a menet, amikor becsatlakoznunk. ez nagyjából félúton lehetett. Még vagy 4 órán keresztül élvezhettük a kamionokról hallatszó zenét. De inkább voltak ezek kisteherautók, a törvényi szabályozás miatt pedig sajnos nagyon halk volt a zene. Ha nem a jármű közvetlen közelében tartózkodtál, akkor nem sokat lehetett belőle hallani. A Fuckparade közönsége nagyrészt valóban autentikus helyi arcokból állt. Viszont éreztünk némi ellentmondást. A Fuckparade zenei kínálatát mindig is meghatározó hardcore napjainkban elndult az elkommerszesedés útján. Így a zenei kínálat egy része pont ugyanaz volt, mint ami a mostanában techno-ként aposztrofált rendezvényeket is jellemzi. Az első kamionon szóló valami viszont valami egészen elborult zörejekből áll. Mozogni nem igazán sikerült rá mindig megfelelően, de kétségtelenül ott voltak a legmenőbb helyi arcok. Persze itt is mindenki csak németül beszélt. Érdekes volt látni a rendőrség hozzáállását. Mosolygós, segítőkész hatóságiak voltak mindenhol. Számunkra ezért kissé ellentmondásos volt az is, hogy miért kell olyanokat skandálni, hogy „Ganz Berlin ist antipolizei” és „ACAB”, amikor a helyi kékeket kenyérre lehetne kenni. Jönnének el Budapestre, ott valóban lehetne ezeknek a szavaknak létjogosultsága 🙂 Mindenesetre ezt a két – legalábbis számunkra – logikai ellentmondást leszámítva valóban egy igazán őszinte, kedves és autentikus eseményen vettünk részt. Este 10-kort az Ostkreuz-nál ért véget a menet (szimbolikus jelentése van ennek is, hiszen a közelben tervezett új autópálya nyomvonala miatt valószínűleg a közleljövőben több klub is be fog zárni).
Az RSO-ban megrendezett Selected x Stützpunkt parti volt az egyetlen, amire jegyet vettünk, a Resident Advsior szerint szombat este 11-től hétfő reggelig tartott. Ezzel csak az vot a gáz, hogy a szállásunkat vasárnap délelőtt el kellett hagyni. Miután a szervezők közzétették az időrendi line up-.ot, örömmel konstatáltuk, hogy akikre kíváncsiak vagyunk, ők csak vasárnap délután fognak legkorábban zenélni. Szóval a felvonulást után visszamentünk a szállásunkra aludni. Vasárnap reggel ébredtünk, kitakarítottunk, elbúcsúztunk a cicától, leraktuk a hátizsákunkat egy csomagmegőrzőben, ettünk egy dönert, majd felszálltunk az S-Bahnra. Nagyon örültünk neki, hogy ilyen remekül sikerült menedzselni az elmúlt fél napot. Már tűkön ülve vártuk, hogy végre techno zenét hallgassunk. Az érkezésünket úgy időzítettük, hogy kényelmesen odaérjünk a 13-17 óra között zajló Beau Didier x Isaiah b2b-re. Ők az aktuális kedvenc producereim, rengeteg zenéjüket szoktam magam is játszani, úgyhogy erre a bulira már jó előre megvettük a jegyeket elővételben. Fél órás sorbanállás után kerültünk a türsteher elé, majd jött a feketeleves. Nem engedtek be minket. Vágjátok, az elmúlt lassan 24 órában a szervezés legtökéletesebb formáját bemutatva sikerült elérnünk, hogy mindenre jusson és maradjon is idő. Konkrétan erre a b2b-re érkeztünk Magyarországról, teljesen kipihenve, józanul, úgy, hogy előttünk lényegében mindenkit beengedtek. Tény, hogy a portást én sem szívesen láttam volna a saját rendezvényemen, lehet, hogy ezt ő is érezte, nem éppen egy autentikus berlini arcról volt ugyanis szó. Még soha nem fordult elő, hogy ne engedtek volna be Berlinben egy technobuliba. Én ezen annyira felbasztam magamat, hogy legszívesebben egyszerre sírtam volna és röhögtem, hogy ilyen a világon nincs. A portást épp utánunk váltották le, de inkább meg sem próbálkoztam azzal, hogy másodjára is bejussunk. Teljesen elment a kedvem az egésztől. És akkor közben folyamatosan rezgett a telóm meg hívogattak, ugyanis épp aznap volt a szülinapom.
Írtunk helyi barátainknak, hogy mégis csatlakozunk hozzájuk Club der Visionäre-be, aztán onnantól rá sem néztem a kijelzőre hétfő reggelig. Délután 3 körül érkeztünk meg a helyre, ahol lényegesen többen voltak, mint csütörtökön. Cesar Merveille ugyanis 4 órás live-ot nyomott az udvaron! Nos, az RSO-ban történt feszkók és a szülinap alkalmából a live kezdetére sikerült is olyan állapotba hozni magamat, hogy a zenéről lényegében semmit nem tudok nyilatkozni. Amennyire jó érzés volt az elmúlt napokban olyan helyekre eljutni, ahol csak német szót hallottunk, most annyira jól esett magyarokkal bulizni. Sikerült rendesen elengedni magamat (igazából erre az elmúlt napokban igényem sem volt). Este 11-re szinte teljesen kiürült a hely, majd kicserélődött a közönség. A zene miatt érkező arcokat felváltotta a helyi Erasmus-os brigád, akikről messziről lerítt, hogy nem a zene és a vibe miatt jöttek. Sokáig tanakodtunk, hogy mi legyen. Elinduljunk a Sisyphosba? De mi van, ha nem engednek be és már ide sem tudunk visszajönni. Végül maradtunk. És a sors pedig mellénk állt. Ugyanis reggel 4 körül eltűntek az erasmusosok, egyre több lett a helyi true arc. Végre ismét egy olyan miliőbe csöppentünk, mint az előző napon. Mármint pénteken, pedig hiszen most már hétfő volt 🙂 Az utolsó négy óra mindent vitt! A berlini klubélet igazi esszenciáját sikerült ismét megtapasztalni. Az egyik legabszurdabb jelenet volt, amikor egyszer csak reggel 7 magasságában kikötött egy hajó, és a közönség egy része lelépett és ott folytatták tovább a bulit. Reggel 8-kor sajnos véget ért a móka, de az izgalmak még a klubból kilépve sem értek véget. Éppen a kedvenc karakterem kínált meg filterrel, amikor is nagy hangzavarra lettünk figyelmesek. Az előzményeket pontosan nem ismerjük, de valami őrjöngő helyi bolondot tepertek le a földre azok, akikkel pár perccel azelőtt még önfeledten táncoltunk. Egy pillanat alatt összezárt a brigád, és azonnal hatástalanították a szabotőrt. Miközben végig azt kiabálták, hogy valaki hívjon rendőrt. Hát számunkra ez is elég fura volt, mifelénk valahogy soha senki nem akar rendőrt hívni ilyen esetekben 🙂
Ezek után kiszedtük a hátizsákunkat a csomagmegőrzőből, majd irány a kreuzbergi strand! Az elsődleges célunk az volt, hogy letusolunk és lassan búcsút intünk a városnak. De annyira jó idő volt, hogy egész délután a strandon hesszeltünk! Szeptember közepén Berlinben ez azért elég hihetetlen dolog. A strand kapcsán 3 dolgot érdemes megjegyezni. Nagyon olcsó volt a belépő (5,5 euro), a security folyamatosan cirkált (erről régen elég sokat cikkeztek nálunk is, volt idő, amikor nem ezek voltak a legbiztonságosabb helyek), és szinte minenki monokinizett. FKK, azaz freie Körperkultur, el is felejtettem, hogy ez már a 90-es évek elején is így volt a Balatonon. A német lányok nem hordanak melltartót a strandon. Délután 6-kor buszra szálltunk, irány Prága!
Négy órát utaztunk a szinte teljesen üres Flixbus-szal, mire megérkeztünk. Egy fél órás művelet után sikerült is kinyitnunk az airbnb ajtaját (Berlin után ezen nincs is mit csodálkozni). Sok pihenésre nem jutott idő, egyből bele is vetettük magunkat a cseh főváros hétfő esti forgatagába. Ami közös Berlinben és Prágában: csak jó sört szolgálnak fel mindenhol! Már kedd hajnalban járt az idő, amikor az egyik kellemes kiülős helyen sikerült összefutni egy olasz brigáddal, akik úgy néztek ki, mint akik most jöttek ki a Berghainból. A legdurvább, hogy ez nem csak sejtés volt, hanem valóban így is történt. Úgyhogy igazán kellemesen elcsevegtünk, nekem pedig néha már tényleg semmi fogalmam nem volt arról, hogy éppen melyik városban vagyunk, és milyen nap is van ma. Teljesen összeértek a szálak. Egy dolgot sajnáltunk, hogy a helyi underground techno kultúra egyik legfontosabb bástyájának számító Fuchs2 már zárva volt. Mondjuk ha eljutottunk volna, akkor valószínűleg végig abban a hitben lettem volna, hogy ez a berlini About Blank. A picit túristásabb, de azért bőven ajánlott Cross Club nyitvatartását meg sem néztük. Pedig kellett volna…
Némi alvás után aztán elindultunk felfedezni a várost. Egy kiadós ebéddel kezdtük a napot, egy igazán autentikus helyi egységben, knédlivel. A legtökéletesebb helyet sikerült megtalálni, és árban is csak fele annyiba került, mint a környék többi vendéglátóipari egysége. Egyik sört ittuk a másik után. Fura volt, hogy egy mukkot nem értünk a szavakból és a kiírásokat sem igazán tudtuk értelmezni. Elnéztünk egy helyi lemezboltba, de nem volt túl kedves az eladó, aztán a Moldva partján belecseppentünk egy szabadtéri koncert forgatagába. Az eredeti terv szerint délután szerettünk volna visszaindulni Budapestre, végül a legutolsó Flixbus indulásáig, éjfélig kihúztuk az időt. Ez a járat viszont már teljesen tömve volt, szerda reggel fél 8 magasságában érkeztünk meg Budapestre. Egyáltalán nem jó érzésekkel, a lelkünk egy darabja több száz kilométerrel odébb maradt, de hamarosan megyünk érte vissza!
Comments are closed for this post.