Kifehérítette és végletekig szintetikussá tette a diszkót, pályára állította a Pet Shop Boyst és Kylie-t, világra szabadította a Modern Talkingot, törte az utat a eurodance-nek és a trance-nek – a hi-nrg a túlzó, művi, plasztik 80-as évek tökéletes lenyomata, mely minden szintetikussága és ízlésficama ellenére az egyik legönfeledtebb, legfelszabadítóbb zene, amire táncolni lehet.

Gyökerek

Donna Summer egy interjúban annak tulajdonította az úttörő jelentőségű I Feel Love sikerét, hogy „high energy vibe” sugárzik belőle. Magas fordulatszámon pörgő diszkószámok persze a vízválasztó 1977-es klasszikus előtt is voltak, de ezután előszeretettel használták ezt a jelzőt a tempósabb és ezzel együtt fokozottan elektronikus tánczenére, mint a Knock On Wood, a Born To Be Alive vagy a Funkytown. Giorgio Moroder nyomán a szintetizátorok egyre jobban „ellepték” a diszkót, futurisztikus-gépies vonást adva az addig élő hangszerekre és hagyományos hangszerelési megoldásokra támaszkodó műfajnak. A hetvenes évek végétől (Európában is látványosan) beütött szintetizátoros boomból egyenesen következett a színtiszta elektronikára váltás, amelyre rásegített a  80-as évtized startján a diszkó iránti kereslet megcsappanása; a szintetizátorok alkalmazása nemcsak friss kreatív lendületet adott a zenének, de praktikusabb és sokkal olcsóbb is volt, mint egy komplett nagyzenekar, a lemezkiadók legnagyobb örömére. 

 

Patrick Cowley – balra Sylvesterrel

 

A szintetizátoros vonulat egyik csúcspontja Sylvester 1978-as slágere, a You Make Me Feel (Mighty Real), mely tulajdonképpen már a közvetlen előképe a hi-nrg-nek. A San Franciscó-i queer közösségből kinőtt transzvesztita diszkó ikon elképesztő színpadi ruháival és falzettjével tűnt ki, de mellette remek dalszerző és zenekarvezető volt, aki ráérzett az idők szavára, és felvett egy virtuóz szintetizátorost – a friscói meleg underground zenei/művész közeg egyik ismert figuráját, Patrick Cowleyt. A szerény bajszos kis fickó a hetvenes évek elején főiskolán tanulmányozta a szintetizátorokat, majd az évtized második felétől underground filmekhez (főleg meleg pornókhoz) komponált kísérőzenét, de volt proto-induszriális projektje is, mielőtt Sylvester révén bekerült a nagybetűs zenei életbe. Cowley egyszerre volt az elektronikus hangszerek igazi tudósa, kísérletező vizionáriusa és mágikus képességű varázslója, aki a mai füllel is egészen elképesztő korai (a Dark Entries kiadó válogatásainak köszönhetően hozzáférhető) munkáinak experimentalizmusát könnyedén ötvözte a slágerekhez elengedhetetlen popérzékenységgel. Sylvester hűséges háttérembere (stúdió- és koncertzenekarának billentyűse, néhány dalának társszerzője) aztán 1981-ben kilépett főnöke és barátja árnyékából, az utókor szerencséjére. Szólókarrierbe kezdett a meleg klubokat ünneplő Menergy című dallal (és az azonos című albummal), majd az év nyarán a Sylvester kiadójának dolgozó hangmérnökkel, Marty Blecmannel együtt elindította a Megatone Records-ot, és ezzel tulajdonképpen a hi-nrg stílust. 

 

B-j: Marty Blecman – Paul Parker

 

Tragikusan fiatalon, 1982 novemberében bekövetkezett haláláig két további albumot (Megatron Man, Mind Warp), két hatalmas klubslágert (a Paul Parkernek írt Right On Target és a Megatone-hoz átcsábított Sylvesterrel közös Do Ya Wanna Funk), valamint egy gigantikus remixet készített (az I Feel Love közel 16 perces mega mixe vita nélkül a kanonikus szám legjobb verziója), nevét örökre bevésve az elektronikus tánczene halhatatlan óriásai közé. (AIDS-ben hunyt el, akárcsak Sylvester 1988-ban, majd Blecman 1991-ben.) A Cowley-féle hangzás kizárólag szintetizátorokra épül, de ott lüktet benne a funk, 100%-ig gépi, de érezni mögötte az embert, hipnotikus ritmusa a tánctéren tart, miközben a földtől elemel, futurisztikus, eszképista, de a jelenre is reflektál, a megszólalás izmos, de nem otromba, a hangszerelés lényegre törő, mégis cizellált – újító szellemű tánczene, amely nem szakít teljesen a diszkó-hagyományokkal. Egyedülálló tehetségével Cowley nagy űrt hagyott ugyan maga után, de a Megatone működött tovább, a meleg klubokba szánt hi-nrg biztos bástyájaként, ha egyre kommerszebb formában is, de végig őrizve az alapító szellemiségét.

Stílusjegyek

Mire Patrick Cowley lefektette a hi-nrg alapjait, a diszkónak leáldozott Amerikában, a széles közönség, illetve az azt kiszolgáló lemezipar és média elpártolt tőle, a zene szétszálazódott. A feketék által favorizált funky vonalat az ilyen-olyan mértékben elektronikus electrofunk/boogie vitte tovább, közben az földalatti meleg klubokban a soulos house-előzmény garage hangzás formálódott. Ezzel párhuzamosan a markánsan szintetizátoros, diszkóról leváló hangzás végkimenete a hi-nrg lett, ami inkább a meleg fehér férfiak körében hódított.  (A kettő között lavírozott tovább az eurodiszkó, amiből Olaszországban leágazott az italo.)

A hi-nrg az első teljesen elektronikus tánczenei irányzat, az éneket leszámítva teljesen szintetikus, művi hangokból, hangszínekből kikevert megszólalással. A szintetizátorok rohamos fejlődése és elterjedése határtalan távlatokat nyitott meg a producerek előtt, és voltak, akik rögtön túlzásba estek a használatukkal – és lőn a hi-nrg. Elsősorban és mindenek előtt klubzene, ezért maximálisan funkcionális: kizárólag a ritmikus testmozgás imitálása, elősegítése és fenntartása a cél, nem véletlen tartották testépítő vagy  aerobic zenének – és nyilván van összefüggés a zene maszkulin jellege és a melegek kigyúrt test-kultusza között is. Ugyanígy nem függetleníthető a hi-nrg-től a melegkultúrát átható camp kifejezési mód, mely különböző mértékben, de alapvetően jellemző az irányzatra. (A camp-faktorra a hetero producerek ugyanúgy rájátszottak.) 

A hangást meghatározó szögelő/kalapáló/sulykoló elektronikus dobalap kemény, gépies tempót diktál (120-140 bpm között), amire rásegít az oktávugráló szintibasszus monoton dübögése, együtt amolyan trappoló jelleget adva a zenének. A nem túl összetett hangzást egyszerű, de tapadós dallamok, spacey effektek és perkusszív elemek teszik dúsabbá, az ének hangsúlyos (jellemzően erőteljes, szárnyaló), de a lényeg az energikus lüktetés. A hi-nrg olcsó, de messze nem gagyi, lehet, hogy esetenként/egyeseknek túl steril, vagy nagyon műanyag, de soha nem lelketlen: arra szolgál, hogy felpörgessen és közben határtalan örömet, az egész testet elárasztó boldogságérzést gerjesszen – és ezt javarészt maradéktalanul teljesíti.

Kezdetek

A 80-as évek kezdetén a süllyedő diszkó-hajóból menekülő amerikai zenészek, producerek tömegéből kiemelkedett a New York-i Bobby Orlando, aki akkor még csak a húszas évei elején járt, de dörzsöltsége már egy vén profiéval vetekedett. A 70-es évek elején klasszikus zenei ösztöndíját dobta sutba a glamrock kedvéért, majd az évtized derekán átnyergelt a diszkóra, hogy az évtized végén onnan is dobbantson, és rövid idő alatt a hi-nrg meghatározó figurájává avanzsáljon. Nem volt sem elsőrangú zenész, sem előremutató producer, de erre nem is volt szüksége. Orlando fő kunsztja abban állt, hogy nemcsak érezte a trendet (ez később is jellemző volt rá), de kiváló kereskedelmi érzékkel piacosítani tudta. Míg Cowley sokkal inkább zenemegszállott alkotó-innovátor volt, a tőle sokat elleső Orlandóban a tagadhatatlan kreatív szellem határozott üzleti szemlélettel párosult; nagy lóvét akart szakítani, ezért a nagybani piacra dolgozott. Ehhez jól jött határtalan ambíciója, vitathatatlan tehetsége és sokoldalúsága, fáradhatatlan munkabírása és elképesztő termékenysége, mely együtt a hi-nrg legmegbízhatóbb mesteremberévé koronázatlan királyává tette a 80-as ével első éveiben (ő maga persze később is annak tartotta magát). 

 

Bobby Orlando

 

Orlando első szinti-diszkó produkciója Lyn Todd Bowie-feldolgozása (Rebel, Rebel) volt 1980-ban, ebben a döbögő szintiritmust glames gitárral keveri, míg Roni Griffith Mondo Manjében a sulykoló dobalapra new wave-es szintifutamot és rockabilly gitárriffet pakol, és első koncept formációja (Barbie And The Kens – Just A Gigolo) is inkább újhullámos geg – ekkor még picit többet akar, mint amennyit fog, de hamar rátalál a nyerő formulára. 1981-ben a Roni Griffiths-szel felvett Desire már hamisítatlan hi-nrg – és azon belül is egy saját sound. Orlando tovább csupaszította és egyszerűsítette a Cowley-iskolát, kevés elemből dolgozott maximális és azonnali hatásra törekedve. A diszkónak nála már nyoma sincs, ugyanakkor sokat merít a rock eszköztárából-dinamikájából (szaggatott ritmusok, gitárriff-szerű szintidallamok, hangkieresztő ének, gyakori bombasztikus megszólalás), akárcsak a new wave-ből (nemcsak dallamokat, de arculati és divattippeket is nyúl), hozzáadva a maga stílusjegyeit, mint az éles, sípoló-dudáló szintihangszínek, a férfikórus hangsúlyos használata és kolomp minden mennyiségben. A zene robotikusságát és szintetikus szenvtelenségét az ének drámaisága/teatralitása és/vagy érzelmi töltete ellensúlyozza, ami korántsem csak pozitív, a klub-kész dalokba nála belefér a viszonzatlan szerelem vagy szakítás feletti bánat éppúgy, mint a világ zűrzavara miatti szorongás. Orlando hi-nrg-je ugyan főként a meleg klubokban arat, ám produkcióiban a szexualitás/szexuális hovatartozás szándékoltan lebegtetve, kétértelműsítetten, a férfi-nő identitást összekeverve jelenik meg (akárcsak a glamrocknál vagy a diszkóban). Amikor egy nő azt énekli, hogy férfit akarok, vagy a fiúkat szeretem, azzal a hetero nők éppúgy azonosulni tudnak, mint a meleg férfiak – mindez tudatos üzleti stratégia, mely hozzájárult Orlando sikeréhez. (Hogy összetettebb legyen a kép, több forrás szerint kifejezetten homofób, bár ez nem bizonyított).

Patrick Cowleytól átvéve a stafétát Bobby Orlando új szintre emelte a hi-nrg-t, mely kezei alatt formálódott a diszkótól teljesen független, markáns önálló elektronikus tánczenei hangzássá a 80-as évek első éveiben. Ő jelölte ki az utat a hi-nrg-nek és alkotta meg azt a sablont, amely mintául szolgált az utána jövőknek.

 

A hangzás egyedi ízt kapott Kanadában, az amerikainál könnyedebb, dallamos diszkóval habart hi-nrg-t elsősorban a Matra kiadó előadói (Lime, Trans-X, az angyali Geraldine Cordeau), vagy a Tapps és Karen Silver tálalták, de igazán jelentős új irányba az angolok vitték a stílust. Ebben Ian Levine játszott főszerepet, akinek a neve nyugodtan odatehető Orlando mellé, mint a hi-nrg másik császára. 

 

Ian Levine, jobbról Fiachra Trench mellett

 

Levine a hetvenes években tűnt fel lemezlovasként a northern soul színtéren (ritka hatvanas évekbeli amerikai soul- és funklemezekre pörgő bulik Észak-Angliában), ez a későbbi zenei útját és vele a brit hi-nrg soundot is meghatározta. A régi lemezek leporolása mellett ugyanúgy imádta az új funkot és diszkót, nemcsak játszotta, de a hetvenes évek közepétől csinálta is a zenét dalszerző-producerként; részben újonnan felfedezett előadók, részben elfeledett, de újra aktivált R&B- és soulénekesek, énekegyüttesek alá. 1979 decemberében ő állhatott be első rezidens lemezlovasként London újonnan megnyitott meleg diszkója, a Heaven dj-pultjába; a több ezres férőhelyű klub hamarosan a brit főváros éjszakai életének epicentruma, egyúttal a tánczene fontos trendformáló helyszíne lett (a hi-nrg után az acid house és a jungle felfuttatásához is nagyban hozzájárult). A hazájában elsők között beatmixelő Levine-nek már nem obskúrus zenék megszállottjait kellett kiszolgálnia, hanem önfeledten és nonstop táncolni vágyók tömegeit, az ottani közönségnél pedig a tempósabb, tüzesebb, illetve elektronikusabb diszkózenék működtek igazán (Relight My Fire, It’s Raining Men). Levine azt is rögtön tesztelni tudta, az általa kreált lemezek mennyire válnak be a táncparketten, így nem meglepő, hogy producerként ugyancsak a gyorsabb, szintetizátordúsabb, kezeket a magasba emelő zenék felé mozdult el, mígnem a hi-nrg-nél kötött ki.

A csúcs

A hi-nrg 1982 és 1987 között megállíthatatlan volt, akárcsak két főkolomposa. Amerikában Bobby Orlando szinte one man show-ként működött (amikor nem, akkor Jürgen Korduletsch volt hű társa a stúdióban), túlnyomó részt ő volt a dalszerző, szövegíró, producer, zenész (szintetizátorokon, gitáron, basszusgitáron, dobokon, ütős és fúvós hangszereken is elboldogul) egy személyben, akár ő maga énekelte a dalokat, akár más. Saját neve alatt a két ’82-es klubbomba –  I’m So Hot Fo You, She Has A Way – után két megkerülhetetlen albumot adott ki (Freedom In An Unfree World – 1983, Bobby “O” & His Banana Republic – 1985), olyan alapnak számító dalokkal, mint a Reputation, a Givin’ Up, A Man Like Me és veterán diszkódíva Claudja Barryvel közös Whisper To A Scream

 

Kettő Bobby Orlando koncept projekteiből

 

Emellett tucatnyi alias és általa futtatott koncept produkció mögé bújva gyártotta a zenét. Utóbbi a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egy vagy több – bárokban, bulikban, divatbemutatókon, utcán összeszedett – névtelen énekessel felvett számokat más-más néven és esetenként hozzájuk kitalált arculattal dobott piacra – ezt a modellt aztán tökélyre fejlesztette az italo disco. A projektjeinek gyakran adott rockandrollos vagy new wave-es hangzású nevet,  úgy mint 1 Plus 1, Charlene Davis, Citrus, Dressed To Kill, Fascination, Gina Desire, Girls Have Fun, Girly, Hotline, Joy Toy, Lilly & The Pink, Malibu, Mandarine, Nancy Dean, Oh Romeo, One-Two-Three, Patty Phillipe, Teen-Rock, The Boyd Brothers, The Fem-Spies, The New York Models, Waterfront Home, Wow – és wow bizony, ez koránt sem a teljes lista! (A mi kedvencünk azonban a D.J. Girl című gyöngyszem Miss Kimberly előadásában, a férfiak világában diadalmaskodó dj-lányról – Orlando, mint a női emancipáció támogatója, hoppá!)

Elárasztásos technikával (ilyen irdatlan mennyiségnél természetesen gyakori önismétléssel és szemérmetlen önlopással) a hi-nrg dominálására, a piac monopolizálására törekedett, amit a fantázianevek sokasága – és a különféle hangzás-variációk – mellett kiadók sokaságával igyekezett álcázni (“O”, Bobcat, Memo, Telefon, Beach, Plastic, Eurobeat, Obscure és a többi), de a rengeteg szál az ő kezében futott össze, afféle hi-nrg keresztapaként. 

 

És még kettő

 

Orlando legismertebb, legsikeresebb és leghosszabb ideig működő kreációja a Flirts lánytrió volt, ezzel a névvel 1982-86 között 5 (!) albumot hozott össze, cserélődő felállásban, de mindig egy szőke, egy barna és egy vörös hajú énekesnővel. A nagy slágerek, mint a Passion, a Danger, a Helpless és a Temptation Orlando legjobb formáját mutatják, de a töltelékszámok is élvezetesek, nem ritkán tetten érhető bennük a mester rockabilly és new wave fixációja – ezzel a projekttel jutott legközelebb egy popegyütteshez. A lányok közül az olasz-amerikai Linda Jo Rizzo tudott szólókarriert befutni a német eurodiszkó nagyasszonyaként. A formulát természetesen lekoppintották az olaszok, például a Fun Fun projekttel, igaz, ott két énekesnővel.

 

A Flirts és Bobby Orlando a CBS kiadó embereivel smúzol

 

Ritkán, de előfordult, hogy Orlando alárendelte magát másoknak, de ezek a felállások rendszerint kudarcba fulladtak – a kooperáció nem az ő műfaja. Az utánozhatatlan Divine volt az egyik nagy kudarca, akit nem tudott megtartani, pedig ha valakiből, hát belőle tényleg popsztárt csinálhatott volna. Az avantgárd színházi előadások és John Waters polgárpukkasztó filmjei révén jókora kult-hírnévnek örvendő nőimitátor színész a hetvenes évek végén kezdett travi műsorral fellépni meleg klubokban, és mivel a produkció bejött, egy idő után úgy döntött, saját számokkal dobja fel. Az első dala, ami megjelent egy vicces roki numera volt 1981-ben (Born To Be Cheap), aztán találkozott Bobby Orlandóval, és ekkor született meg az a csiricsáré-ordenáré Divine perszóna, aki meghódította a diszkókat világszerte. A producer erre a projektre tesztoszteronnal felpumpált hi-nrg-je a larger than life trash-díva harsány, rekedten kiabálós énekstílussal előadott, kétértelmű szexuális utalásokkal teli szövegeivel „istenien” összepasszolt. Partnerségük remekül indult, ’82-83 között egy albumot (Jungle Jezebel – 1982) és egy sor slágert fialt: Native Love Step By Step, Shoot Your Shot, Shake It Up, Love Reaction – ez utóbbi a New Order Blue Monday-ának leplezetlen másolata, Orlandó fricskája azért, mert szerinte a brit zenekar azzal a számával lenyúlta az ő hangzását. (Ez nagyon beakadhatott nála, mert még egyszer megjátszotta a Blue Monday-lopást) Minden klappolt, egészen addig, míg Divine-nak és menedzserének gyanús nem lett, hogy kevesebb pénzt kapnak, mint amennyi járna nekik. Az ügyet perre vitték, nyertek, Divine szerződést bontott az O Recordsszal és átpártolt egy éppen hasító angol hi-nrg kiadóhoz, a Proto Recordshoz, ahol a Stock-Aitken-Waterman triász kezelésbe vette és befuttatta Angliában és Nyugat-Európában. Ugyanebben az időben kedvenc férfi vokalistái (a glampunkból szintetizátorokra váltó The Fast tagjai) is elpártoltak tőle, és nem sokkal később Man 2 Man néven a hi-nrg mezőny élbolyába katapultáltak.

 

Divine, jobbra Bobby Orlandóval]

 

Orlando másik nagy elszalasztott lehetősége szintén angolokhoz köthető. 1983-ban a Smash Hits brit zenei lap újságírója, Neil Tennant New Yorkba utazott, hogy interjút készítsen a Police zenekarral. Mellékesen pedig találkozott Bobby Orlandóval, akinek a zenéjéért teljesen odavolt, titkon abban reménykedve, hogy meg tudja nyerni producernek saját zenekarához, a Pet Shop Boyshoz. Küldetése sikerrel járt, Orlandót meggyőzte a duó demója és elkezdtek dolgozni egy albumon; 11 dalt rögzítettek, köztük az Opportunities, az It’s A Sin és a Rent első verzióját. A felvételekből kettő jelent meg, ’84 közepén: előbb a West End Girls, ami az USA-ban szép sikert aratott a meleg klubokban, viszont Angliában kutyát nem érdekelt, majd az eredetileg Divine-nak szánt alapra felvett, ugyancsak visszhangtalanul fogadott One More Chance. A csalódott PSB odahaza kerített egy menedzsert, aki megszabadította őket Orlandótól, cserébe örök részesedést garantálva a két megjelent közös dal utáni jogdíjakból. 

Orlando nem bánta a fiaskóit, miért is tette volna: anyagilag jól járt, az ipari termelésre állított gépezete pedig ugyanúgy futott tovább (Azért a West End Girls-ből dafke megcsinálta a maga verzióját) Ez az öntelt, egocentrikus, kontrollmániás, kíméletlen munkatempót diktáló. a vele dolgozókat semmibe vevő és kiszipolyozó, pénzéhes és minden tekintetben rafkós kiscézár nem tűnik szerethető figurának, a megítélése minimum ellentmondásos, de az vitathatatlan, hogy a néhány év leforgása alatt többszáz dalt eredményező munkássága egyedülálló teljesítmény, és nemcsak a hi-nrg-n belül.

 

Miquel Brown – Evelyn Thomas

Mindeközben Angliában is tetőzött a hi-nrg-hullám. Ian Levine ’82-ben a Record Shack kiadóhoz került, ahol folytatta a jól bevált gyakorlatot, azaz alig ismert fekete amerikai énekeseket bérelt fel a dalokhoz, akik persze boldogan és olcsón kaptak a lehetőség után. Köztük volt a kanadai születésű Miquel Brown (Amii Stweart féltestvére), aki egylemezes diszkóelőadóként tengődött, amikor Levine becserkészte. Az első dalt, amit Levine és állandó alkotótársa, az ír Fiachra Trench neki szerzett a nagynevű Trident stúdióban vették fel kieső időben, az éjszaka közepén, miután Levine lejátszotta a szettjét a Heavenben. A nem alvás busásan megtérült: a So Many Men, So Little Time 1983-ban hatalmas sláger és kereskedelmi siker lett, 2 millió példányban fogyott. Levine egy pólófeliratról vette a címet, a dalt kifejezetten Heaven-himnusznak szánta; arról szól, hogy egy nő annyi férfival bújik ágyba, hogy reggel a nevükre sem emlékszik – naná, hogy az ilyen pimasz csintalanság bejött a meleg közönségnek. Hasonló konstellációban készült ’84-ben Evelyn Thomasszal – egy újabb kallódó amerikai diszkódívával – a High Energy, melyet, ahogy a címe jelzi már a műfaj himnuszának szántak: elment belőle 7 millió példány, Angliában a slágerlista 5. helyéig vitte, Németországban első lett, az USA-ban a dance chartot vezette, szóval a számítás bejött. A karrier-feltámasztás ugyanakkor nem: Brownnak volt még egy mérsékeltebb slágere, a He’s A Saint, He’s A Sinner, de az albuma megbukott, ahogy Thomasé is – hiába, a hi-nrg őrült iramú futószalagján gyors a kipörgés és nagy a torlódás. (Fun fact: Brown albumán billentyűs-programozóként közreműködött Hans Zimmer, aki akkoriban a Record Shacknek is bedolgozott.) 1984-ben a Proto Recordsnak szintén sikerül robbantani a saját süllyesztőből előhúzott – a változatosság kedvéért brit és fehér – előadójával, Hazell Deannel, akinek eredetileg ’83-ban megjelent dala, a Searchin’ (I Gotta Find A Man) második nekifutásra a brit lista 6. helyéig jut (a kissé olcsón és erőtlenül prüntyögő eredetit Ian Levine rázta feszes partigatyába), a Bobby Orlandótól átvett Divine pedig bemasírozik a top20-ba a You Think You’re A Mannel.

Mike Stock, Matt Aitken és Pete Waterman]

 

Egyúttal ezzel a két dallal aratta első sikereit a Stock-Aitken-Waterman hármas, mely nem sokkal később a Dead Or Alive You Spin Me Round (Like A Record)jával behúzta az első number one-ját is. (A dalt SAW-ék annyira felismerhetetlenül átalakították, mint a frontember Pete Burns később az arcát, össze is vesztek a zenekarral, a kiadó utálta a számot, de a végeredmény a producereket igazolta). Az agy, Pete Waterman Levine-hez hasonlóan northern soul dj volt a hetvenes években, a Heavenbe járt lemezeket szpottolni, majd az ott hallottakból a legkönnyebben fogyasztható zenéket pörgette – mindig kiváló füle volt a kereskedelmi sikerhez. Waterman és két társa nem tett mást, mint az amerikaihoz képest amúgy is lájtosabb, northern soullal átitatott brit hi-nrg-t tovább vizezte és cukrozta, rágógumipopossá téve, a meleg klubokból tinilányok hálószobájába átterelve a hangzást, amelyre a 80-as évek utolérhetetlen sikerű slágergyárát (The Hit Factory – szó szerint így hívták a bázisukat) építették. Igaz, ’84-’85-ben még ez nem látszott; a Pet Shop Boys is akart velük dolgozni, vagy ott volt egyik korai felfedezettjük, Sinitta (azért nem volt olyan nehéz felfedezni: ő Miquel Brown lánya), akinek So Macho című dala fél szemmel a melegklubok felé kacsint. Watermanék a kisember zenei ízlését szolgálták ki, az innen-onnan vett-koppintott ötleteket, motívumokat fröccsöntötték mindenki számára fogyasztható és így nagy mennyiségben eladható formába (özönlöttek is hozzájuk a könnyű sikerre vágyó kuncsaftok a Bananaramától Samantha Foxig, ami annyira uniformizálttá, generikussá vált, hogy kis túlzással évekig ugyanazt az egy dalt sütötték el. Waterman keresztül-kasul járta Európát és órákat hallgatta a rádiókat, figyelte, tanulta, átvette, ami éppen népszerű, ebből fakad a SAW-hangzás „összeurópai” jellege és sikere; csak nyomokban volt brit és csak halványan emlékeztetett hi-nrg-re, ezért is hívták egy időben Angliában eurobeatnek. (Ez okozott némi fogalmi káoszt, ugyanis az italo disco felturbózott ágát ugyancsak eurobeatnek nevezték, ebből aztán egy önálló stílus fejlődött ki, és ugye ott volt Bobby O ezen a néven futó labele…) 

Ugorjunk pár évet, át Kylie-n, Jasonon, Ricken és a precíziós gyártósoron, egyenmintára előállított társaikon 1989-ig, amikor a SAW nagyüzeme Donna Summert is bedarálta – és ezzel mintegy szimbolikusan bezárta a kört.

A SAW művek ténykedésétől függetlenül a klubokba szánt brit hi-nrg ’85-’87 között még szépen hasított. Levine megcsinálta az első hi-nrg fiúcsapatot (Seventh Avenue), mely tömeghisztériát váltott ki mind a Heaven, mind New York-i testvérklubja, a The Saint közönségének soraiban, valamint új kiadót indított (Nightmare Records) és olyan karaktereket gyűjtött oda, mint a Kanadából Angliába költözött, Tina Turnerénél terebélyesebb parókákat hordó Carol Jiani, vagy az ugyancsak vad frizurájú mackós Chicago house énekes Darryl Pandy. A Passion Records ’86-ban megcsinálta az (olasz eurobeatnél amúgy lényegesen lassabb) angol eurobeat himnuszát (Eastbound ExpresswayYou’re A Beat gyorsabb hi-nrg-t meg a Bolts Records szállította

Ebben az időszakban zárkózik fel a house a még kitartóan loholó hi-nrg mellé, egy darabig együtt futnak, össze-össze érnek, (Levine és Orlando egyaránt belekóstolt a house-ba), de a feljövő új stílus hamar megerősödik és aztán lekörözi a közben, khm, energiáját vesztő tánczenét, mely a 80-as évek végére túlhaladottá válik és a következő évtized beköszöntével kifullad. 

Utóélet és hatások

A hi-nrg ugyan jól definiálható önálló stílus, de része a különböző tánczenei irányzatok 80-as évekbeli párhuzamos fejlődési folyamatának, illetve  keveredésének, oda-vissza hatásának. Szoros és tartós kölcsönhatása az italodiszkóval egyértelmű, bár utólag lehetetlen kibogozni az inspirációkat – az elején talán a hi-nrg-ből többet merített az italo, de kétirányú játék volt ez.

Az már jóval biztosabban állítható, hogy a 80-as évek eurodiszkójának egyik fő forrása a hi-nrg volt, amit a kontinensen talán a belgák vettek le a legjobban. Mivel az angolszász hi-nrg igen népszerű volt Európában, azon belül is különösen Németországban, nem meglepő, hogy sok ottani producer, előadó indult ki belőle Fancy-től Mike Mareenen át Lian Rossig

 

Fancy – Mike Mareen

 

A legtovább – és az eredeti hi-nrg-től legmesszebbre – Dieter Bohlen jutott, aki egyaránt vett át Orlandótól (férfikórus, szintiriffek) és a SAW-művektől (egykaptafára termelés), továbbá a német szintipop- és schlager-hagyományokból, és mindezt összeturmixolta még éppen táncolható, de csöpögősen dallamos, negédes sramlidiszkózenévé – természetesen elképesztő sikerrel. (A sikerrecept megalkotásában valószínűleg komoly része volt állandó stúdiópartnerének, Luis Rodriguez-Salazarnak). A Modern Talking és a többi Bohlen-produkció (C.C. Catch, Chris Norman, Les McKeown), illetve a formulát másoló formációk (Bad Boys Blue, Joy, Silent Circle) taroltak Európában, beleértve Magyarországot (hazai tanítványok: Modern Hungária, Zoltán Erika). 

A mainstream pop a diszkó óta figyeli a történéseket a klubokban, mi az, amit átemelhetne onnan, ez alól a hi-nrg sem volt kivétel – hallgassuk csak meg Bonnie Tyler 1984-es világslágerét, vagy Laura Branigan akkori kislemezeit). A szintipopban a hatás még nyilvánvalóbb; a Pet Shop Boys, a Bronski Beat, az Erasure hi-nrg-imádata magától értetődik, de a Frankie Goes To Hollywood vagy Kim Wilde dalaiban is felfedezhető. 

 

Bronski Beat – Erasure

A 90-es évektől hi-nrg-ről mint önálló stílusról már nem beszélhetünk, de a vonásai ott vannak tulajdonképpen minden harsány / kemény/ camp tánczenei irányzatban new beattől eurohouse-on át trance-ig, eurodance-től happy hardcore-on át hard house-ig, de a nyomai kimutathatók az EDM-ben vagy a dancepopban is (Lady Gagától Sophie Ellis-Bextorig). A 90-es évek végén Angliában ütötte fel a fejét a nu-nrg/hard nrg hangzás, de az elnevezés megtévesztő: újgenerációs hi-nrg helyett sötét, marcona hard house/trance elhajlásokat takar. 

Az eredeti, régi hi-nrg iránti rajongás viszont nem szűnt meg, a műfajnak a mai napig jelentős kultusza van Dél-Kelet-Ázsiában, Mexikóban és a Szovjetunióban (ott, ahol az italo, az eurodiszkó és a eurodance is tartja magát). miközben újabb generációk találnak rá. Ja, és hosszabb kihagyás után, úgy tíz éve Bobby O is újra nyomja az ipart saját retro-hi-nrg albumaival.

A Studio Barnhus hi-nrg tisztelgése 2011-ből (a playlistben is szereplő Bianca – One More Time mintázásával)

és a Purple Disco Machine két évvel ezelőtti hi-nrg tisztelgése, a Man 2 Man legnagyobb slágerének motívumával:

Ha pedig még többre vagy kíváncsi, akkor olvasd el a new beat, latin freestyle, speed garage, illetve progressive house történetét bemutató cikkünket.