Egy fesztivál általában a napokig tartó önfeledt bulizásról szól, és ha még szorul bele egy kis kultúra is, elenyésző hányadát teszi ki az adott eseménynek. Baromi jó dolog napokat átbulizni, majd hulla fáradtan, ömlesztett élményekkel hátunk mögött leheveredni, és néhány nap alatt kipihenni a fáradalmakat, de néha sokkal többet ér, és sokkal többet jelent a visszafogott ám annál eseménydúsabb, tartalmasabb szórakozás. Ilyen élményeket biztosít idén 13. alkalommal a Vidor Fesztivál. Nézzük mi történt eddig.

1. nap: A fesztivál megnyitója 18:30-kor kezdődött, ahol Dr. Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője, és fesztiváligazgatója elmondta: „Elmondhatatlanul nagy öröm, hogy újra együtt lehetünk az év legvidámabb hetén, amikor semmi sem állhat a vidámság és a jó kedv útjába” – majd hozzátette – „a Vidor nem profitorientált rendezvénysorozat, azt is mondhatnánk, hogy egy pénzherdáló fesztivál, hiszen nem a bevétel a fontos, hanem az, hogy mindenki jól érezze magát.” Nos, ez egy meglehetősen frissítő, és szimpatikus hozzáállás. Ritka manapság az olyan esemény ami nem a pénzhajhászásról szólna, de ha mégis találkozunk ilyennel, az biztosan nem üti meg azt a színvonalat amit a Vidor fesztivál képvisel. A megnyitón még Horváth Endre az Emberi Erőforrások Minisztériumának kabinetvezetője, valamint Dr. Kovács Ferenc Nyíregyháza polgármestere mondott beszédet. A részletekkel nem foglak benneteket untatni, csak annyit szögeznék le, hogy mindketten megállapították, hogy a nevetésre, a jókedvre olyan szüksége van az embereknek, mint bármelyik élőlénynek a vízre. A Vidor pedig ennek szellemében színes, magas színvonalú, izgalmas, vidámságot sugárzó programjaival vezető helyet foglal el az ország kulturális életében.

A megnyitó után Lakatos Zoltán és a Rév zenekar lépett színpadra. A formáció még 2005-ben alakult, amikor felvidéki és magyar muzsikusok összeálltak, hogy egy különleges hangzásvilágú, mégis tradicionális zenekart alkossanak. A népzene, komolyzene, és a világzene közötti átfedéseket kutatják, amit hol autentikusan adnak elő, hol klasszikus felfogásban, hol jazz-es improvizációkkal átszőve. Felettébb érdekes koncertet hallottunk tőlük, bár személy szerint hozzám ez a stílus nem áll annyira közel, nagyon élveztem, és azt hiszem megtaláltam benne azokat az elemeket amik igazán tetszenek.

Az est számomra várva várt fellépője a perui Cumbia All Stars volt. Nem hiába vártam! Imádom a latin zenéket, van bennük valami vérpezsdítő, egy olyan energia, egy olyan plusz ami nem hagy a fenekemen ücsörögni, már az első ütemek táncra csábítanak. No de mit is takar a Cumbia All Stars? Kik állnak a név mögött??? Egyszerű a válasz: a legnagyobb perui zenészek, akik olyan legendás zenekarokban csiszolták tökéletesre stílusukat, mint a Los Miros, Los Diablos Rojos, vagy a Los Destellos. A koncerten higgyétek el volt minden ami szem szájnak, de leginkább fülnek és testnek ingere: briliáns gitárfutamok, a cumbiára jellemző szaggatott ritmus, surf-ös futam, csípőringató ütem, fergeteges hangulat, és óriási buli közvetlenül a színpad előtt. Mosolygós arcok, kedves, barátkozós emberek… az egyik pillanatban még önfeledten táncoltam az újságíró/fotós kollégákkal, a következő pillanatban már egy profi táncos pörgetett, majd a zenekar francia menedzsere is ott termett mellettünk egy csípőrázásra. A koncert után a Vidor Kertben folytatódott a program, ahol világzenei partival várták a mulatni vágyó közönséget.

2. nap – Szombaton már kora délután elkezdődtek a programok. Mint minden évben élő szobrok, mutatványosok, és karikaturisták szórakoztatták az arra járókat, de a belváros több pontján utcazenészeket is lehetett hallani. Például a házasságkötő terem előtt Berki Armand zongorajátékát fülelhette meg a nagyérdemű, de ugyanezen a helyszínen a Brillante Kamarakórus acapella előadását lehetett meghallgatni. Ők egyébként 20. századi zeneművekből válogatták csokrukat.

A Városalapítók szobránál szenzációs volt az Artézis trio előadása. Ők minden alkalommal saját zenéket adnak elő. Amit szeretek bennük az a stílusok ízléses összeforrasztása egy tökéletesen egyedi hangzássá. Van egy kis csipet jazz, egy adag blues, egy kiskanálnyi rock, és némi kelet-eupai népzene. Körülbelül így lehet őket jellemezni. Mindenkinek ajánlom figyelmébe!
Ezen a helyszínen még fellépett még Kovács Gergő és zenekara, valamint az Aqueencum zenekar. Az előbbi saját szerzeményeket adott elő, melyekben erősnek találtam az érzelmi szálat, illetve talán egy kicsikét el is gondolkodtatott, míg az utóbbi kifejezetten derűsen hatott rám, hiszen a régi rock legenda a Quenn legnépszerűbb dalait dolgozták át a srácok akusztikus hangszerekre. Egy élmény volt ebben a formában hallani a rock legendák szerzeményeit.

Eszembe jutott egy színdarab, az Élet értelme, amit még annak idején a Móricz Zsigmond Színház Táncfarsangján láttam a Kamaraszínpadon. És eszembe jutott még egy mondat, amit a darabbal kapcsolatban olvastam valahol: „Mit jelent értelmesen tölteni azt az időt, ami most múlik, meg most is, meg amíg kimondom, hogy „most”, addig is?” A Tünet Együttes előadása ráébresztett arra, hogy ha mindent tudni/látni akarok, akkor sajnos lemaradok mindenről. Így ez a fesztivál alapos tervezést igényel. Hogy mégse maradjak le mindenről – legalábbis pár percnél többet ne mulasszak – lóhalálában rohantam a Korzó színpadhoz, ahol a Góbé zenekar már elkezdte koncertjét mire odaértem. Nagyon kíváncsi voltam a srácokra, és mit ne mondjak, körülbelül azt kaptam amit vártam. A zenekar zenei világa a kárpát-medence hagyományos népzenei elemeiből táplálkozik, ugyanakkor felfedezhető némi komolyzenei hangzás, de a világzene felé is mérhetetlen nyitottságot éreztem a koncertjük alatt. Kiforrott stílus, elegancia, azt hiszem ezek a srácok még sokra viszik a zenei életben.

A Korzó után irány a Nagyszínpad, ahol már egy kicsinek nem mondható heringparti kerekedett ki a Fono zenekar koncertjét megelőző félórában. Szombat este lévén elég sok a fiatal, néhányan némi munícióval táskájukban érkeztek, de voltak akik a közeli kávézókban kényelmesedtek el egy-egy koktél mellett. Kihasználva a sajtókártya adata lehetőségeket én az első sorból követtem végig az eseményeket. Azt hiszem a Fono zenekart már senkinek sem kell bemutatni, no de ha mégis lenne köztetek olyan aki nem ismeri őket, azoknak írok pár sort a formációról. Zenei stílusa a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyományaira épül, melyeket feldolgozva adnak elő. Amit még érdemes róluk tudni, hogy az elmúlt években, a teljesség igénye nélkül, Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht közönségét nyűgözték le, valamint a „Mixtura Cultivalis” című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat „Az év szenzációja” díjjal tüntette ki. Szóval igen! Első sorból élvezhettem a koncertjüket, miközben mögöttem óriási tömeg mosolygott, szórakozott.

Az est következő koncertjét a Toques Do Caramulo adta, akikről azt írták az ajánlóban, hogy: „A zenekar megmozgatja a lábat, a szívet: énekre és nevetésre sarkall! Ez a Caramulo hatás!”/Songlines, UK/
Mit is mondhatnék? Teljesen a „Caramulo hatás” alá kerültünk. Ahogy színpadra lépett a zenekar, már le sem lehetett törölni a mosolyt az arcokról. A portugál illetőségű gárda hihetetlen energiával, és nagyszerű humorérzékkel teljesen felvillanyozta a közönséget. Olyan érzékenységgel nyúltak a gazdag hagyományokat őrző portugál zenéhez, amire nem sokan képesek, ráadásul mindezt kacér humorral megfűszerezve adták elő. Ezek a srácot szó szerint felrobbantották a Kossuth teret.
Ezek után persze a kutyának se volt kedve hazamenni. Célba vettük a Vidor kertet, ahol a folytatásban egy kis agytekergetés következett amit a híres, neves Operentzia biztosított ezen az estén. Totális megőrülés!!! Mosolygós, becsiccsentett arcok, öröm és boldogság. Így kell egy meglehetősen tartalmas napot lezárni.

3. nap – Ami igazán jó a Vidor Fesztiválban, hogy senkit sem érdekel hétvége, vagy hétköznap van éppen, a főtéren mindig nagy a nyüzsgés, így nem akadályozta a nagyérdeműt a másnapi korán kelés sem abban, hogy jól érezze magát vasárnap is. Délután a megszokott programokra is nagy volt az érdeklődés. A házasságkötő terem előtt a Dolce Furulyaegyüttes volt hallható, illetve a Vikár Sándor Zeneiskola tanárai adtak akusztikus koncertet, melynek főszereplője hangszerek tekintetében a zongora és a vibrafon volt. A Városalapítók Szobránál a Vikár Sándor Zeneiskola trombitazenekara a Borzalom népszerű slágereket játszott, majd a Pila Acoustic Group adott ízelítőt a 20-as, 30-as évek optimista hangulatából. Ez az akusztikus formáció egyébként fél évvel ezelőtt állt először ebben a formában színpadra. Kellemesen telt az időutazás, de rögtön utána szaladtunk is át a Tokos zenekar koncertjére a Korzó színpadhoz, ahol öt meglehetősen helyes srác húzta el a nótánkat harmonika, nagybőgő, hegedű, és brácsa társaságában. Az egyik barátnőm meg is jegyezte milyen jó már nekünk csajoknak, mert nem csak fület gyönyörködtető erdélyi zenét hallgatunk, de a látvány sem utolsó. Lehet ezért szélengett a környéken annyi fiatal leányzó? Hát ez már sosem derül ki, mindenesetre a srácokat azért elhallgattuk/néztük volna még egy pár órán keresztül.

A koncert után a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol már szép számmal összegyűlt a közönség, és tülkön ülve várták a világhírű Kerekes Band világzenei előadását. Róluk érdemes tudni, hogy ebben az éven ők vehették át a Fonogram díjat a „Folklore Man” névre keresztelt korongjukkal, melyet az év világzenei albumának kiáltottak ki. Szóval ezt a napot sem hagyhatta ki a vidorogni vágyó nagyérdemű. Volt itt ethno-funk, csángó boogie, nagy terpeszes rock’n’roll, mosolygós dance, punk, funky, némi tradicionális magyar népzenei hangzás, szóval minden ami Kerekes Band. A koncert után a táncolásban megfáradt, de leginkább felpörgött fiatalabb népség elindult a Vidor Kert irányába, mi pedig zenei élményektől mámorosan, hazafelé vettük az irányt.

Hát így telt az első három nap a Vidoron! Hamarosan beszámolunk a folytatásról is.

Fotók: Helebrand Enikő, Karsai Mihály /nyirpress.hu/
Deák Csaba
Videók: Misty