Pontosan tizenöt éve jelent meg a francia Justice duó formabontó és falbontó debütáló albuma. A † (ejtsd: Cross) alaposan felforgatta az elektronikus tánczene és a partik világát, bezsebelt egy Grammy-jelölést, definiált egy új irányzatot és fontos katalizátora volt az EDM-robbanásnak. A klasszikussá avanzsált, máig egyedülálló lemezről, és az általa fémjelzett időszakról kérdeztünk az akkori itthoni szcénát meghatározó dj-ket.

Tíz évvel a Daft Punk első albuma után egy újabb francia duó adta fel a leckét az elektronikus tánczenének, a Gaspard Augé és Xavier de Rosnay alkotta Justice. Hatásukra a klubok mennyezetről csorgó izzadságban úszó, fullasztó szaunákká változtak, ahol a ritmikus helyben járást felváltotta a headbangelés, a magasba emelt kezek pedig ördögvillában végződtek. Mi a fene történik itt? – kérdezték fejüket vakarva még a sokat látott dj-k, promóterek, újságírók is. A Justice nyomában a partikultúrában egy időre elszabadult a pokol.

Persze a párizsi páros nem légüres térbe, és nem is elődök, előzmények nélkül érkezett. A kétezres évek közepére pont lecsengett a francia elektronikus tánczene előző nagy hulláma, a French touch, az évezredfordulón fellángolt, régebbi stílusokat punk attitűddel újra generáló electroclash szórakoztató pózerkedése halványuló emlék volt, a műfaj épp megint nagyon komolyan vette önmagát. Eközben minden tizen-, huszonéves a MySapce-en lógott, az egyébként eredendően zeneterjesztési céllal létrehozott közösségi háló akkori mértékkel szédítően szélesre tárta a világot és kötötte össze az azonos érdeklődésű fiatalokat, köztük hálószoba dj-ket és producereket a világ minden tájáról. A MySpace mellett ez a generáció leginkább a coolhunter zeneblogokról szerezte be kedvenc zenéit (128-as mp3-ban), ezzel két fronton is forradalmi változást hozott: a zene azonnal elérhetővé vált, vírusként terjedt, gyakran pillanatok alatt óriási hype-ot gerjesztve, miközben a „menőségi verseny” egyre újabb és vadabb ötleteket, hangzásokat, stíluskeveréseket eredményezett a nu rave-től a fidget-house-on át a global bass-ig. A „bloghouse” gyűjtőcímke alá vett, minden értelemben virtuális irányzatának nemzetközi térhódítása a klubokban is lecsapódott: a bulikon parti fejek, indie kidek és rockerek vegyültek (egymást kíváncsian méregetve), és táncoltak együtt tombolva.

Ebből a közegből emelkedett ki a 2003-ban alakult Justice, amely a We Are Your Friends-szel (a Simian Mobile Disco-előd Simian eredetileg Never Be Alone című dalának remixével) effektíve megalkotta a bloghouse-éra himnuszát, majd 2005-2006 között egy szűk párizsi pincében felvett albumával annak fő művét. A †-re keresztelt (ígérjük, nem lesz több szóvicc) lemez ügyesen, és kellő eredetiséggel merített a Daft Punk receptkönyvéből éppúgy, mint a Mr. Oizo-féle glitch-elektronikából és – igen! – a microhouse-ból, kitűnő stílus- és arányérzékkel beforgatva Gaspard és Xavier eklektikus zenei kattanásait (klasszikus funk és diszkó, amerikai soft rock, brit heavy metal, olasz b-film zenék, francia pop- és táncdalok, oldschool hiphop). A Cross az elektronikus tánczene akkor uralkodó, tech-house és minimal által dominált tendenciáinak antitézise: túlvezérelt, széttorzított, durván szilánkosra tört hangmintákkal teleszórt, zajjal összemaszatolt, roncsolt ritmusú, recsegő-ropogó, csikorgó-nyikorgó dübögés, amire terpeszbe feszülve lehetett (kellett) fejet rázva léggitározni.

A lemez a (Prodigy The Fat Of The Landjével stadionszintre emelt) rock-dance fúzió egyik mérföldköve, nem véletlen, hogy az elektronikát mindig a rock felől bekajáló Amerikában a legjobb electronica/dance kategória Grammy-jére jelölésig vitte. A Cross – nincs rá jobb szó – odabasz, de ez csak az egyik oldala, mert jóval több is irdatlan reszelésnél: úgy szedi le a fejed, hogy nem győzöd felkapni a rengeteg apró motívum, váltás, hangszerelési megoldás hallatán. Elektro-zúzda és rágógumi-pop, dörgedelmes templomi orgonaszólam és édesen naiv zongoradallam, gótikus paráztatás és romantikus érzelgősség, bárdolatlan nyersesség és kecses finomság, és lehetne még sorolni a kettősségek és ellentétek sorát, melyek itt bravúrosan működnek együtt, kerek egészként. A bombasztikus bemutatkozás persze nem ütött volna akkorát, ha nincs a Daft Punkéhoz hasonlóan tökéletesen kitalált és utánozhatatlan francia kúlsággal közvetített imidzs a központi keresztmotívumtól a szűk bőrdzsekiken át a színpadi (nem bedugott) erősítőtornyokig (a menedzser és Ed Banger kiadófőnök Busy P a robotok után másodszor is megütötte a főnyereményt.)

2007-ben a MySpace népe erre a két nyüzüge párizsira akart hasonlítani, ők pedig egy lezser, de határozott mozdulattal átfazonírozták az elektronikus tánczene képét: a neonfénnyel vakító kereszt árnyékában utat tört a klubokba a French electro – ami a többi „új-elektro” vagy elektro-house együtt gyakorlatilag EDM. A Justice keresztes hadjárata (oké, tényleg ez az utolsó) Magyarországra is elért: abszolút szinkronban a trenddel Budapesten is max fordulatszámon pörgött az „új elektro”, magával rántva a MySpace-en lógó fiatalokat, közben kiakasztva a „felnőtt” partiszcénát (mit keresnek tinik a bulikban? hogy lehet EZT elektrónak nevezni?) Az indie gitárzenét és elektronikát ilyen-olyan módon/mértékben keverő brigádok (Lollipop, Death Disco, Tesco Disco) mellett sorra indultak az új partizenei vonulatokat és bulizási attitűdöket képviselő dj-szervező csapatok, a Kollektiva, a Kunk, a WBR, és picit később LavaLava vagy a Monkey6. Persze ez a színtér is gyorsan elpezsgett, a partikultúra különleges momentumaként rögzülve az emlékezetben, akárcsak a Justice első albuma.

A Cross a 15. évfordulóra, június 11-én újra megjelenik, méghozzá két speciális aranyszínű vinylen, Erol Alkan kísérőszövegével, ennek apropóján pedig megkértünk néhány hazai dj-t, aki akkor ott volt, hogy elevenítse fel az emlékeit a Justice-ról és a másfél évtizeddel ezelőtti budapesti bulikról. Aki mesél: Tolo (akkor lelkes partizó, később a LavaLava társalapítója), TMX (anno a Kollektiva vezetője, ma a diszkós/filteres house-t kultiváló Head Ahead label feje), Szalai Attila (korábban ismert dj-nevén Kecske, a Tesco Disco működtetője), Kőváry Péter (az akkoriban Kovary néven dj-ző ex-Neo-frontember jelenleg saját rockzenekara névadó-főnöke) és Urbán Dániel (abban az időben a Death Disco motorja, az elmúlt tíz évben a Bermuda zenekar sikerkovácsa).

Emlékszel, hogyan hatott rád az első Justice-lemez a megjelenésekor? Mit gondoltál akkor a lemezről?

TMX: Azt, hogy nagyon beteg, de jó értelemben. Engem elsőre a hangzás fogott meg, mert bár nem ők vegyítették először a rockot és elektronikát, mégis ők csinálták ezt először ennyire letisztultan. Ez a vonal többnyire a koszos garázshangzásról szólt előtte, de ez az album elképesztően tiszta volt, hiába a sok torzító és recsegés. Ehhez jöttek még az inkább operajellegű dallamok– ezek a zenék egyáltalán nem szokványos felépítésűek.

Urbán Dániel: Emlékszem, azonnal éreztem, hogy ez most valami nagyon új; imádtam a hangzást, a látvány, az egész stilót. Akkoriban az időm nagy részében épp Londonban dolgoztam Alan McGee, a Creation Records alapítója mellett, így közelről láthattam a gitárzenés indie-szcéna hihetetlen felfutását Libertines, Killers, Arctic Monkeys vonalon. A Justice az elektronikus zene irányából az elsők közt volt, akinek sikerült betörni ebbe a körbe, és ez nagyrészt a hangzást és a látványvilágot is uraló oldschool rock-utalásoknak volt köszönhető.

Kőváry Péter: Lehengerlő hatású album, engem azonnal megfogott. Mivel én a rockzene felől jövök, nagyon tetszett, hogy valaki végre rockandnroll-fejjel gondolkodik az elektronikus zenéről, és mellette azokat a francia hatásokat produkálja, amiket én a legjobban szeretek.

Szalai Attila: a Justice berobbanása nem ért váratlanul, hiszen a legendás Simian-remix már 2006-ban kijött, azt a zenekart pedig annyira szerettem, hogy még a 2000-es évek elején épp ennek a lemeznek voltam Londonban a lemezbemutatóján. A remix után értelemszerűen már a Justice-t is követtem.

Tolo: A lemezmegjelenés pillanatára kevésbé emlékszem, de a Justice-ra rápörögtünk már a 2006-os belgiumi I Love Techno fesztiválon elkövetett szettjükért, amit valahol MySpace-en fedeztünk fel és MSN-en küldözgettük egymásnak.

Melyik (volt) a kedvenc számod róla és miért?

TMX: Több kedvenc is volt rajta, ami nálam ritka dolog. A D.A.N.C.E. túl lett tolva sajnos, de ettől függetlenül ultra nagy zene. A DVNO-t meg ha bármikor újra hallgatom, folyamatosan ezer emlék ugrik be, leginkább a nyári Kollektiva-bulikról. De a személyes kedvencem a Phantom Pt II, ami már nem is igazán rock-elektronika őrület, hanem rockopera.

SZA: DVNO – ez áll a legközelebb ahhoz a zenei világhoz, amit én szeretek.

Tolo: Abban az időben a tinédzser lázadás jegyében „a minél reszelősebb, annál jobb” elv mentén a Waters Of Nazareth és a Stress volt a kedvenc. Mai vénebb füllel a funk- és diszkó- alapok miatt már csak a D.A.N.C.E. az, amit el tudok képzelni, hogy felrakok mondjuk egy buliban.

UD: A D.A.N.C.E. volt az abszolút kedvencem. Bármikor meghallottam, azonnal beugrott a titkos fantáziám, hogy egy ponton Michael Jackson észhez tér, felveszi a telefont és azonnal tárcsázza a Justice fejeket, hogy a következő lemezének ugyan legyenek már a producerei. A világ legeslegjobb albuma lett volna, nincs vita.

KP: Talán a Waters Of Nazareth, de nem nagyon tudnék kiemelni egyes dalokat, mert a maga nemében mind súlyos, brutális, egyben mégis muzikális, annak ellenére hogy tánczenéről beszélünk.

Miben volt új/más/különleges, mit hozott az elektronikus zenébe/ a Cross album, és a Justice?

Tolo: Röviden: ők indították be a French electro-hullámot. Valahogy összekötötték az electroclash, az Alter Ego-féle kitekert cutoff-os techno és a funk közötti pontokat, ami teljesen más megvilágításba helyezte az akkori tánczenét.

SZA: A Justice első lemeze egy kapocs volt, a Daft Punk korai funkos, minimalista darabjait vezette át egy új korszak tánczenéjébe, ahol keveredett minden mindennel, a puntól az epikus katedrális-szinti soundokig. A big beat kilencvenes évek végi gyors kifulladása után támadt egy űr az indie dance/indietronica zenei vonalon, ezt egy nagyon rövid ideig pótolta az electroclash, de az igazi lendületet és újszerű hangzások felé vezető utat egyértelműen a Justice mutatta meg.

UD: Korábban is voltak olyan elektronikus zenei lemezek, amik a rock/metal hangzásból merítettek, de a Justice-nál e mellé társult egy állandó laza összekacsintás; nem vették magukat komolyan, és ez könnyed kúlság sugárzott mindenből, a dalokból, a hangzásból, az imidzsből.

TMX: Nem a Justice volt az első, aki ötvözte a rockzenét elektronikával (azt az utat az electroclash-sel már kitaposták mások), mégis ez volt az az album, ami ezt a reszelős hangzást populárissá tette. Emellett pedig kulturális falakat is ledöntött: olyan emberekkel szerettette meg az elektronikus zenét, akik előtte kizárólag rockot hallgattak. De az érem másik oldala, hogy az EDM megszületésében ennek az albumnak is nagy szerepe volt. Az EDM nagyjából a French electro felvizezett, lebutított, poposított rágógumi-változata, ezt sok év elteltével talán pont a Justice menedzsere, Busy P foglalta össze legjobban egy amerikai élő interjúban, mikor a közönségre nézve azt nyilatkozta, hogy „igen, ez a hangzást mi (az Ed Banger Records) kezdtük, de nekünk ez csak egy fázis volt, ti amerikaiak viszont azóta is rajta maradtatok ami nem jó”. És nyilván amire Amerika rá van cuppanva, arra az egész világ is. Tehát hozott jót és rosszat is, de mindennel ez történik, ami nagyon különleges. És persze ez is szerepet játszik abban, hogy az Ed Bangert még most is a világ egyik legbefolyásosabb kiadójaként tartják számon.

Mennyire működött a Justice zenéje akkor a bulikon, hogyan reagált rá a közönség?

KP: Kezdettől fogva imádta a közönség. Emlékszem, amikor a D.A.N.C.E. megszólalt, szabályosan őrület volt a klubokban.

UD: A We Are Your Friends, a D.A.N.C.E., a DVNO mind kirobbanthatatlanok voltak a dj-k szettjéből. Úgy voltak floorfiller dalok, hogy nem koptak el két hét alatt, nem lettek cikik.

TMX: Nagyjából ezek a zenék voltak mindig a bulik csúcspontjai. Szerintem emiatt is változtak a bulik egy időre táncolósból sokkal inkább headbangelő, metálvilla-mutogatós rockkoncertekké. Biztos vagyok benne, hogy a Waters Of Nazareth Erol Alkan remixe nagyon sok embernek úgy beégett az agyába, hogy még most is lúdbőrözve ugranak be az akkori buliemlékek. Ugyanúgy, ha a D.A.N.C.E. vagy a DVNO megszólalt, mindenki rohant a tánctérre. Emlékszem, mikor az első Kollektiva bulikat csináltuk és még mindenkinek friss volt az élmény, még maguk a klubtulajdonosok is sokszor csak pislogtak. Általában egy szórakozóhelyen szétszóródnak az emberek, van aki épp táncol, közben sokan a bárpultnál állnak, vagy asztalnál ülnek és beszélgetnek, de ezeknél a buliknál és zenéknél sokszor mindenki a tánctéren nyomorgott, ami nagyon egyedi jelenség volt.

Tolo: Ez a zene maga volt az őrület, extázis, lázadás. Budaörsi tiniként a 40-es éjszakai buszon a Trafó fele tartva havi kétszer úgy éreztük, mintha a Rex klubba mennénk Párizsba. Sosem fogom elfelejteni ezt a korszakot.

A Justice kulcsszereplője volt a French electro hullámnak. Hogyan emlékszel erre a zenei időszakra és az akkori itthoni parti színtérre?

TMX: Talán ez volt az egyik legnagyobbat durranó dolog, nagyon ritkán történik hasonló. Egyszerűen csak nagyon egyedi jelenség, ha egy stílus ennyire sokféle embercsoportot egy nevezőre tud hozni. Általában a rock és metál kedvelői messze elkerülik az elektronikus zenei bulikat, de a French electro nagyon sokak számára működött. Egyszerre tudott bunkó és agyas, szofisztikált és epikus is lenni, olyan hangszereléssel, amiben mindenki találhatott valamit, amit szeret. Ez itthon is pont így zajlott; olyan időszak volt, ami teljesen a feje tetejére állította az akkori bulizási szokásokat. Közben pedig ez a hullám egyben inkubátora is lett sok új dolognak, amiből sok mai hazai programszervező, producer és dj nőtte ki magát.

Tolo: 2007-ben a gimi utolsó éve alatt már javában jártunk Kollektiva bulikra. Máig érzem a cigifüstös Trafó Bár Tangó piros függönyének szagát! 🙂 Ekkor indult a LavaLava is, nem titkoltan ebből a közegből merítve – maga a név is egy akkori Boys Noize-számból jött.

UD: Akkoriban rengeteget dj-ztünk egy zenész barátommal Dictator & Hussar néven, és bár a nosztalgia nyilván mindent megszépít, de szerintem azóta sem volt olyan pezsgő klubélet Budapesten, mint akkoriban. És totál szinkronban voltunk az európai történésekkel; a mi Death Disco estünkön is játszott Kavinsky jóval a befutása előtt, vagy épp az egész French electro keresztapja, az Ed Banger főnök Busy P is.

KP: Szerencsére ebből a hullámból én is kivettem a részemet, rengeteg bulin játszottam (Kollektíva, Lollipop), fantasztikus időszak volt, a közösség teljesen megőrült az újszerű zene miatt. Nekem az tetszett leginkább, hogy rengeteg megvadult rockos szám volt, amiket játszottunk, és a közönség is úgy reagált, mintha koncerten lennének. Bevallom, sokszor szoktam hallgatni a kedvenc akkori zenémet a Spotifyon. Sok előadó az akkor időszakból, ma is remek zenéket csinál, például SebastiAn vagy Kavinsky.

Van személyes élményed, ami a Cross lemezhez, vagy Justice-hoz kötődik?

SZA: Rengeteg kamu Marshall erősítő a színpadon, villogó kereszt, atombomba sound, és persze gépmester szakkör a színpadon, ez. 🙂

KP: Ha jól emlékszem, 2008-ban volt szerencsém egy színpadon játszani velük a Sziget Party Arénában. Láttam mindent a háttérből, a kamu Marshall erősítőket, meg az egész cirkuszi showt. Hatalmas élmény volt.

TMX: A legszemélyesebb élményem, igaz közvetetten, amikor Busy P és So Me (az Ed Banger vizuál felelőse) magával hozta Budapestre a Justice által tervezett limitált bőrdzsekit és hagyták is felpróbálni a Trafó backstage-ében. Lehet így olvasva ez nem tűnik akkora dolognak, de mégiscsak a Daft Punk és Justice menedzsere adta oda azt a dzsekit.

UD: A Cross lemez után a Justice egyik fele, Xavier elvállalta párizsi haverjai low-key gitárpop zenekarának a produceri feladatait. Ez volt a Jamaica No Problem című lemeze, ami elképesztő menő volt, de sajnos nem lett igazán sem ismert, sem sikeres. Engem azonban annyira inspirált, hogy a Justice zenei megoldásait át lehet ültetni gitárpopba, hogy emiatt úgy döntöttem, ezt mi is kipróbálhatnánk: ebből lett a Bermuda, ahol Xavier szerepét az akkoriban hasonló zenékben utazó, de korábban popzenével nem foglalkozó Kuriouss (Dózsa Tamás) vállalta el, és egész szép sikereket értünk el közösen.

Meddig követted/követed-e még a Justice munkásságát? Hogyan öregedett szerinted a Cross album?

Tolo: Amekkora lendülettel megérkezett az életembe a Justice, úgy kerültek a perifériára: 2009 környékén a LavaLava az elektrót kattogós minimálra, majd technóra és house-ra cserélte. Ha Justice nem is, de egy pár Ed Banger-es friss megjelenés ismét bekerül a dj-táskába mostanában.

KP: Minden későbbi lemezüket meghallgattam, de bevallom, az első utániak már nem tetszettek annyira. Nagyon tehetséges producerek, 2007-ben jókor voltak jó helyen, megérdemelték a sikert. A Cross lemez szerintem a mai napig megállja a helyét.

SZA: A Cross albumról nehéz szerves egészként beszélni. Mint minden zenekar első lemeze, ez is hosszabb korszakot ölel fel, így egyértelműen elkülöníthetők azok a darabok, amelyekről ordít a Daft Punk hatása, és vannak olyan dalok is a lemezen, amiken már a Justice későbbi útja rajzolódik ki. Na és persze van rajta néhány partybomba, ami évekre határozta meg az utánuk jövőknek az irányt. A Justice munkásságát a mai napig követem.

TMX: Ők is felnőttek az évek alatt, nem csak emberként, hanem zeneileg is. Szerintem kifejezetten jól áll nekik, hogy a rock alapok mellett a diszkó irányába irányba is erősen elmozdultak. Egyértelműen a Daft Punk szabálykönyvét követve halad az életútjuk, és pont emiatt a Justice-albumok is pont úgy öregednek – nem igazán. Nyilván lehet rangsorolni az albumaikat, és persze közben maga a stílus és jelenség is kivérzett, de a Justice mégis nagyon meghatározó és egyedi volt és maradt, a duó minden bizonnyal fi fogja érdemelni a legendás jelzőt, ahogy a Cross album is.

UD: A mai napig követem őket, szerintem mindhárom albumuk elképesztően jó a maga nemében. 2017-ben egyébként hazai pályán, Párizsban adták életük legnagyobb önálló koncertjét. A bulit megelőző este Busy P boltjában összefutottam Gaspard-dal, akinek elmeséltem a fenti Bermuda zenekaros sztorit, a telefonról mutogattam neki dalokat, jól elröhögtünk a dolgon. Úgyhogy kíváncsian várom, hogy negyvenen túl merre fognak fordulni, annál is inkább, mert ha jól hallom, idén végre új anyag érkezik tőlük.

A Justice az évfordulóra előásta a D.A.N.C.E. instrumentális demóverzióját:

A teljes † album: