Idén novemberben negyven éve, hogy elhunyt a szintetikus diszkózene amerikai úttörője, Patrick Cowley. Halálának évfordulójára megjelent egy új, archív felvételeket tartalmazó kiadvány, mi pedig alkotói énjének két oldala mentén tekintjük át rövid időt felölelő, ám elképesztően termékeny, hatásában is jelentős, máig rezonáló életművét.

Patrick Cowleyt leginkább a hi-nrg atyjaként szokás aposztrofálni, és így akár legyinteni is lehetne rá, mint aki ezt a szintetikus-giccses irányzatot rászabadította a világra. Való igaz, hogy a szintetizátorok mellett több hangszeren játszó zenész-producer rakta le az amerikai meleg klubszíntérből kinőtt tánczenei hangzás alapjait a 70-es 80-as évek fordulóján, ám akármit gondolunk erről a zenéről (a befogadás egyik kulcsa, hogy valaki érti-értékeli-e a camp és a giccs közti különbséget), az vitathatatlan, hogy Cowley a zsáner leginvenciózusabb, ma is bátran vállalható képviselője. És mint ilyen, komoly hatást gyakorolt az utána jövőkre: közvetlen inspirációként hivatkozik rá a Pet Shop Boys és a New Order, de merített belőle vagy az örökségéből a meleg szintipop generációinak sora az Erasure-től a Scissor Sistersig, illetve a modern tánczenei stílusok sora az italodiszkótól a trance-en át a nu-discóig és a synthwave-ig. Ráadásul a hi-nrg csak az egyik, szélesebb figyelmet kapó szelete munkásságának. A tragikusan fiatalon, mindössze 32 évesen, az AIDS egyik legelső ismertebb áldozataként elhunyt Cowley egyedülállóan tehetséges, sokoldalú, a korát messze megelőző elektronikus zenei varázsló volt, akinek újító szellemisége, unikális, nem egészen evilági hangzásvilága a tánctérre szánt produkcióin is átsugárzik, de zabolátlan és fékezhetetlen kreativitását igazán a radar alatt engedte szabadon. Ez az oldala hosszú ideig rejtve maradt, míg a Dark Entries kiadó nem kezdte el feltárni hihetetlenül gazdag hagyatékát, árnyalva a róla addig alkotott képet, alul értékelt kultikus figurából az őt megillető helyre emelve, a legnagyobbak közé. Mi pályafutásának párhuzamosan futó két fő szála mentén tisztelgünk Patrick Cowley előtt.

Experimentális oldal

Patrick Cowley & Candida Royalle – Shimmering (Where Am I?)

A New York állambeli Buffalóban született Cowley érdeklődése már egészen fiatalon a zene felé fordult, tizenévesen mindenféle zenekarban megfordult dobosként, de jól boldogult gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken is. A buffalói egyetemen angol irodalmat tanult, majd 21 évesen néhány barátjával a bohém művészek, ellenkulturális mozgalmak és szexuális szabadosság mekkájába, San Franciscóba költözött, és ott rögtön megtalálta magát. Két dolog érdekelte intenzíven: a zene és a szex. Előbbit „hivatalosan” a City College Of San Francisco diákjaként, a zenei fakultás akkor indított és a maga idejében kivételesen előremutatónak számító elektronikus zenei laborjában gyakorolta a rendelkezésre álló primitív szintetizátorokat nyüstölve, míg utóbbit éjszakánként, a város meleg találkahelyeit (bárokat, klubokat, parkokat, fürdőket) járva. Mindkét kedvenc tevékenyégét hatalmas elánnal, étvággyal, önkifejezési igénnyel és szabadsággal űzte; szexuális kalandjairól egy idő után kendőzetlen, de egészen költői stílusú naplót vezetett, miközben a kielégíthetetlen zenei kísérletező kedvétől hajtva saját hangszergyűjtésbe kezdett, a lakóhelyét rövid idő alatt analóg szintetizátorok és házilag berhált elektronikus zeneszerszámok áthatolhatatlan dzsungelévé változtatva, ahol  kedvére és korlátok nélkül alkothatott.

Tanára és egykori barátai szerint az éles eszű, gyorsan tanuló Cowleyt már ekkor az a kettősség jellemezte, hogy egyszerre munkált benne az emlékezetes, hagyományos dallamok iránti fogékonyság és az elvont experimentális hozzáállás; ugyanúgy hatottak rá a populáris műfajok (a zenék, amiken felnőtt és a zenekarokban játszott), mint a magasművészethez sorolt újzenei törekvések (Terry Riley minimalizmusa vagy a San Francisco Tape Music Center szalagmanipulációi). Mindehhez jött a klubokban, diszkókban hallott, elsősorban a testet / testiséget célzó tánczene, illetve a gőzfürdőkben kultivált sleaze vagy moring music (lassabb, érzéki soul/funk/r&b, ritmikus pszichedélia, cosmic disco, korai elektronika vegyítése), melyek együtt formálták saját zenei identitását.

A jóképű, cingár, halk szavú, félénknek tűnő, de kortársai szerint annál magabiztosabb fellépésű Cowley kezdettől otthonosan mozgott mind a meleg klubok és diszkók, mind az alternatív/avantgárd/földalatti művészek világában. Utóbbiak köreiben ismerte meg 1972-73 környékén a hozzá hasonlóan a keleti partról a nyugatira váltó, a képző- és előadóművészettel egyaránt kacérkodó Candice Vadallát, aki egy ideig a múzsája és szeretője is volt. A következő pár évben Cowley adta a zenét Candice különböző színházi projektjeihez, közte a White Trash Boom Boom avantgárd feminista kabaré truppal (melyet Candice Cowley akkori lakótársaival alakított). Kettejük alkotói és intim viszonyának játékos és szenvedélyes lenyomata az a néhány, 1973-75 között született (Cowley egyik egykori barátjának padlásán megtalált) felvétel, melyet a Dark Entries 2016-ban adott ki. Az elektronikus zenei úttörők, mint az amerikai Morton Subotnick és Wendy Carlos vagy a japán Tomita hatását tükröző EP elvont szintetizátor-kísérletezései egyrészt előrevetítik Cowley földöntúlian idegen, mégsem embertelen futurisztikus hangtájait, másrészt partnere későbbi művészi „hangját”, mint Candida Royalle, a feminista. női szemszögű pornó és testpozitív szemléletű szexuális felvilágosítás élharcosa.  

Patrick Cowley & Jorge Socarras – Robot Children

Cowley 1973-ban ismerte meg a zenész-performanszművész Jorge Socarrast, akivel 75-77 között felvettek egy albumra való dalt, ám az útjaik itt elváltak, és csak két évvel később keresztezték ismét egymást, amikor újra elővették és átdolgozták az elfekvő anyagot. A lemez azonban ebben a formában sem jelent meg; Cowley hiába házalt vele pár év múlva a saját maga által elindított kiadónál (!), az végül a Megatone Records archívumában között ki. Innen került elő 2007-ben, amikor a Megatone egykori vezetője, John Hedges felajánlotta a lemezgyűjteményét a San Franciscó-i Honey Soundsystem dj-kollektívának – a lemezek mellett pedig ott porosodott három doboznyi szalag, rajta Cowley addig ismeretlen zenéivel. A felbecsülhetetlen kincs jó kezekbe került, a Honey Soundsystem-tagok alapította Dark Entries az elmúlt tíz évben nagy műgonddal hozza nyilvánosságra a Cowley-kirakós újabb és újabb izgalmas hiányzó darabjait, melyekkel együtt lassan összeáll a teljes kép. Ezt a lemezt viszont ők is tovább passzolták a berlini Macro labelnek, amely végül 2009-ben jelentette meg, miután megszerezték Socarras hozzájárulását: és mekkora szerencse ez a világnak!

A Catholic album páratlan kordokumentum áll-leejtő hoppá-faktorral: ez a két fickó egy lélegzetelállítóan szertelen és frivol lemezbe sűrítette a Devo szintis posztpunkját, a Talking Heads poliritmikus new wave-jét, a Residents avantgárd rockját, a Throbbing Gristle experimentális indusztriálját, a technót, coldwave-et, goth/dark hullámot megelőlegező pillanatokról, a glamrock- és rock’n’roll-parafrázisokról nem is beszélve. A Robot Children pedig gyakorlatilag egy LCD Soundsystem-szám. (A lemez címe alighanem a katolikus vallás és a homoszexualitás ellentétére utal; Cowley katolikus családban nőtt fel, majd úgy coming outolt, hogy hímvesszöket ábrázoló rajzot küldött a szüleinek.)

A Catholic kapitális kúlságát mutatja, hogy a dalaiból Morgan Geist, KiNK és Oni Ayhun (Olof Dreijer a The Knife-ból) készítettek remixeket. 

Indoor Life – Voodoo

Jorge Socarras 1980-ban új zenekart verbuvált maga köré, és közös projektjük befulladása ellenére az Indoor Life ’81-es bemutatkozó albumában Patrick Cowley keze is mélyen benne van szintetizátorosként, ütőhangszeresként és producerként. A korabeli leftfield elektronikával áthatott posztpunk lemez dubosan lebegős 13 perces nyitó tétele egyszerre delejező és nyugtalanító; tényleg mevuduzza a hallgatót, és ebben Cowley kísérteties elektronikus hangjainak is nagy szerepe van.

Journey Home 

1979-ben, miközben már beindult a mainstream pályafutása, Cowley felkérést kapott a meleg pornóra szakosodott Los Angeles-i Fox Studio főnökétől, hogy készítsen a filmjeikhez aláfestő zenét. Az akkor már befutottnak számító, bevallottan munkamániás Cowley kapva-kapott az alkalmon, hisz ötvözhette a két legfontosabb dolgot az életében, méghozzá minden leplezés vagy takargatás nélkül, nyíltan és szabadon. Ennek ellenére – vagy lehet, éppen ezért – a Fox Studio filmjeihez első körben adott, 1973-1980 közötti zenéi mentesek a korszak megszokott pornózenés kliséitől – buján hempergetett szintiszőnyegek, keményen lüktető funk groove-ok, orgazmikus orgonaszólók és heves wah-wah gitározás -, inkább ritualisztikusak, mint szexuálisan szuggesztívek (bár nem vagyunk a melegpornó soundtrackek szakértői). Néhány feszes-funkos pillanatot leszámítva többnyire elmélyült, befelé forduló, sejtelmes-titokzatos hangulatú, erőteljesen filmzenei atmoszférájú instrumentális kompozíciókat válogatott a filmekhez, melyeket szintetizátorokkal, átalakított gitárokkal és saját építésű eszközökkel rögzített. Akármennyire illenek vagy nem illenek a pornóhoz, mindenképpen különlegesek és egyedien evokatívak ezek a szexuálzenei fantáziák – és a megrendelő ízlését is dicsérik. A Dark Entries 2013-ban tette közzé az első kollekciót Cowley x-rated zenéiből, melyek közül  a csúcs ez a közel 14 perces űrutazás, a háttérben zümmögő didgeridooval!

Deep Inside You

2015-ben jött a második eresztés Cowley meleg pornók alá vágott darabjaiból, melyek remekül mutatják, hogyan vitt bele saját csavart az őt inspiráló kortárs harásokba, mint a kosmische musik/Berlin school vagy Giorgio Moroder Midnight Express filmzenéje. Mai füllel is korszerű – vagy inkább kortalan – ambient/downtemmpo elektronika, ez a belső utazást triggerelő tétel a Tangerine Dream bármelyik lemezén elférne.  

The Runner

A harmadik, utolsó pornós összeállítás, ezúttal 1979-1982 közötti darabokból. A 2017-es válogatás lazán rácáfol arra, amit az előző két rész kapcsán írtunk: begerjedt kibernetikus funk trip, lehetne akár a Tron felnőttfilmes változatának zenéje, vagy egy elveszett Com Truise-album. A számok egy része Cowley utolsó szólólemezéhez, illetve az általa futtatott Paul Parkernek készült demó, így nem véletlen a hi-nrg-s motívumok átszűrődése.

Moving Bodies I

Ha a pornózenéiben nem is volt explicit, saját homoerotikus vágyainak és afférjainak dokumentálásában már annál inkább, erről meggyőződhet, aki elolvassa a Mechanical Fantasy Box címen 2019-ben publikált szókimondó, életenergiától sugárzó szexnaplóját. A Dark Entries egy kísérő lemezt is mellé tett, 1973-1980 között született addig kiadatlan felvételekből; sleaze funk, space elektronika, kraut- és progresszív rockos betétek, neo-classical allúziók – mintha egy kurrens hipster playlistet hallgatnánk. Ez a tétel pedig dub/indusrial techno húsz évvel korábbról.

I Feel Love

Igen, az az I Feel Love, Giorgio Moroder és Donna Summer együttműködésének 1977-es csúcspillanata, a mai elektronikus tánczene kiindulópontja. Mint minden jövőérzékeny zenealkotót, Cowleyt is alapjaiban rázta meg a forradalmi jelentőségű szám, amelynek hatására elindult, és egy lépéssel tovább ment a tiroli olasz maestro által megkezdett úton. Cowley olyannyira rajongott az I Feel Love-ért, hogy megcsinálta a maga 16 perces bootleg remixét, amelynél jobbat – lúdbőröztetőbbet – azóta sem csinált senki, és amely szélesre tárta előtte a klubok világába vezető ajtót. De arról 2020-ig nem tudott a világ, hogy feldolgozást is készített az I Feel Love-ból; Moroder szintetizált eurodisco soundját vitte el campbe és így a gay diszkókba – ez tulajdonképpen a hi-nrg genezise. A történelmi feldolgozás néhány további archívumból mentett coverrel együtt a Some Funkettes válogatáson jött ki – ilyen volt Cowley önfeledten jammelős üzemmódban.

You Gotta Make It Loose

Na és akkor hallgassunk is bele Cowley sokat emlegetett szexnaplójába, a saját előadásában, valamikor 1975-1977 között. (Egy másik napvilágra került megzenésített explicit részlet pedig itt hallható.) Basszusgitáron akkori főiskolai csoporttársa és rendszeres későbbi stúdiósegédje, Maurice Tani játszik.

Floating

Cowley karrierje 1979-1981 között szédítőan magas fordulatszámra váltott, ebben az időszakban pörgött fel a tánczeneproduceri oldala, a klubokba szánt szerzeményeinek kommersz sikereit viszont végig kiegyensúlyozták experimentális oldalának művészi elhajlásai – akárcsak hasonlóan kultikussá lett kortársa, Arthur Russell esetében.  E két oldal kiegészítette egymást, és nem vált el teljesen élesen, ahogy erről azok a korabeli demók is tanúskodnak, melyeket halálának kereken 40. évfordulóján, 2022. november 12-én jelentetett meg a Dark Entries.

Kommersz oldal

Kickin’ In

És ezzel megérkeztünk a klubokba! A 70-es évek második felében Cowley már San Francisco Castro nevű meleg bulinegyedében lakott, és esténként fénytechnikusként dolgozott a The City nevű diszkókomplexumban, ahol a város gay szórakoztató előadóinak színe-virága fellépett. Közéjük tartozott a Los Angeles-i születésű dj és énekes, Frank Loverde, aki rendszerint két női vokalistával állt színpadra. Valamikor 1978-ban Cowley felkérte a triót, énekeljenek néhány készülő számában, melyek végül nem jelentek meg, de egyet sikerült előásni a Dark Entrieshez került Megatone-szalagokból. A kilencperces Kickin’ In félig Moroder- és Cerrone-féle eurodiszkó, félig hi-nrg Cowley később védjegyessé vált kozmikusan úszó szintiszólamaival – a két hangzás közötti átmenet eufórikus lenyomata. A session ugyan dobozba került, de az együttműködés nem szakadt meg, sőt, Loverde Cowleyval vette fel az első két maxiját: az Iko Iko 1980-as space-funk feldolgozása igazi kuriózum, a szaxofonnal dúsított soulos Die Hard Lover viszont az egyik első masszív hi-nrg sláger lett, a Loverde-ből turnézó, tévében szereplő kisebb sztárt csinált. A felfelé ívelést Cowley halála törte meg, Loverde ezután szép lassan kikerült a zenei körforgásból.

Michele – Disco Dance (Megamix)

Az I Feel Love megamixe ugyan nem hozott kereskedelmi sikert, hiszen nem jelent meg hivatalosan, csak a dj-k számára, de mind a közönség, mind a diszkózenei szcéna figyelmét Cowleyra irányította, ő pedig a szakma fokozott érdeklődéséből kiválóan profitált, mint keresett remixelő és session szintetizátoros. 1978-ban a francia Paul Jauberttől kapott megbízást hogy egyik protezsáltja, a tunéziai  születésű Chantal Sitruk diszkótáncra serkentő, erotikával áthatott slágerét újrakeverje. Az eredeti disco mixet nem más jegyzi, mint az extended verzió és 12”-es lemez feltalálója, Tom Moulton, Cowley középrésztől beinduló szinti-mágiája a hab a tortán – egy elismert és egy leendő titán találkozása.

Jaubert annyira meg volt elégedve Cowleyval, hogy további két produkciójában bízta rá a szintetizátorozást, igaz, név nélkül. Az első melók aztán hozták a többit, a következő évekből a Fever, Stacy Lattishaw, a Hot Posse és Carl Carlton egy-egy kiadványán is felismerhető a játéka. Élőhangszeres-nagyzenekaros, szintetikus soulos, electrofunkos – Cowley a diszkó minden árnyalatába könnyedén belekeverte saját egyedi tónusait. 

Lipps, Inc. – Funkytown (Patrick Cowley Remix)

Ez talán a legszemléletesebb példa arra, hogy Cowley mindet arannyá változtatott, amihez hozzányúlt, és pont azért, mert a Funkytown aztán a legkevésbé sem deep cut. Ha egyszer hallottad ezt a verziót, már nem akarod meghallgatni az eredetit, pedig „semmi mást” nem csinált, csak rájátszott néhány szinti témát. De milyen szinti témákat!

Idekívánkozik egy másik 1979-es diszkóklasszikusból, az olasz Tantra The Hills Of Katmandujából összevágott megamixe, már csak azért is, mert évekkel később mindkettő felkerült a kizárólag dj-ket kiszolgáló, San Franciscóban alapított Hot Tracks előfizetéses kiadványaira.

Sylvester – I Need Somebody To Love Tonight

Ezzel elérkeztünk Patrick Cowley karrierjének legismertebb, legsikeresebb részéhez. Az 1979-1982 közötti három év három egymással párhuzamosan bonyolódó fő fejezetre bontható: szoros, de viharos kapcsolata a queer diszkódíva Sylvesterrel, későn, de turbófokozaton beindult szólópályája, valamint a Megatone Recordshoz köthető ténykedése.

A fáma szerint Cowley 1978-ban a The City diszkóban ismerte meg Sylvestert, aki akkor már profi előadónak és a San Franciscó-i meleg közösség ünnepelt királynőjének számított. Sylvester az alternatív performansz-színtérről indult (a később a trash-be csomagolt hi-nrg-vel befutott Divine-nal is dolgozott), majd egy ideig saját zenekarával járta az országot a 70-es évek elején, de az extravagánsan öltözködő és viselkedő transzvesztita énekest nem mindenhol tolerálták, finoman szólva, így pár év után úgy döntött, immár egyedül az el- és befogadó szellemű San Franciscóban próbál szerencsét. Meg is találta: leszerződtette a Fantasy Records, varietészerű koncertműsoraival pedig hamar városszerte ismert és népszerű lett. 

Mialatt második önálló albumán dolgozott, kísérőzenekarával (egyik vokalistája a későbbi house-nagyasszony Martha Wash volt) épp egy középtempós, zongorás-gospeles új dalt próbált a The Cityben, de nem volt vele elégedett, mire a fényeket kezelő Cowley felajánlotta, hogy átdolgozza. Ez a dal a You Make Me Feel (Mighty Real) volt, amelyből Cowley kreált eksztatikus diszkóhimnuszt – és katapultálta mindkettőjüket a mainstrembe. A You Make Me Feel világszerte hatalmas sikert aratott, Sylvester új nagylemeze is jól fogyott, ennek köszönhetően végigturnézta a világot – az albumon is közreműködő Patrick Cowleyval a szintetizátorok mögött.  (A hazai pályán, a San Franciscó-i operaházban adott koncertet lemez is megörökíti.) Nem volt kérdés, hogy kettejük együttműködése folytatódik, a következő lemezen pedig Cowley már dalszerzőként is szerepel: az általa jegyzett címadó Stars egekbe emelő ős-hi-nrg, de a valódi gyöngyszem a vágyakozós záró tétel soulosen érzéki proto-technója.

X-Factor

Az 1979-es közös munka után Sylvester a karrierjét féltve elfordult az időközben Amerikában nem kívánatossá lett diszkózenétől, és visszatért a hagyományosabb soul-funk hangzáshoz. Cowley zeneszerzői-produceri inputjára így nem volt szüksége, amiből lett is dráma kettőjük között, de a turnékon azért továbbra is együtt dolgoztak (mindkettőjüknek ez biztosította a stabil megélhetést). Cowleynak ráadásul barátja nélkül is volt épp elég projektje, sőt, a következő két év jelentette a csúcsot – miközben Sylvester pont művészi hullámvölgybe került. A kismillió munkája mellett tulajdonképpen nem meglepő, hogy önálló lemezre csak későn tudott sort keríteni, 1981-ben, igaz, akkor két albumot is kihozott. Ebben az időszakban az állandó stúdiópartnere már a dj-ként is működő hangmérnök Marty Blecman volt, akivel először a Fantasy Recordsnál dolgoztak együtt. Blecman találta ki egy közös füvezés során a Menergy címet is egy készülő zenére, és ez aztán adta a dalszöveghez a témát a meleg szexpartner-vadászatról. A Menergy már ízig-vérig hi-nrg, felvonultatva a műfaj minden fontos összetevőjét – lovaglós-korbácsolós gépi ritmusok, éles staccato szintiriffek és elnyújtott arpeggio-futamok, női kórusvokál, szexuálisan kihívó szöveg – Cowley űrdiszkós elszállásával kombinálva. A mechanikusan dögös szám átütő sikert aratott a (meleg) klubokban (két hétig vezette a Billboard dance chartját), a New York-i Fusion Recordsnál kijött azonos című LP pedig további szégyentelenül camp színeket vitt fel Cowley hi-nrg palettájára a pszeudo-rágógumipoptól a soul/r&b girl groupok mímelésén át a macsóskodó rokkolásig, mint az instrumentális X-Factor. (A Menergyből 1984-ben Sylvester felvette a saját verzióját, amit tavaly Purple Disco Machine update-elt.)

Sea Hunt

Ahogy megnyitotta a csapot, megállás nélkül jöttek belőle a saját zenék. 1981 nyarán, miközben már a második önálló albumán dolgozott, Cowley úgy döntött, Blecmannal közösen inkább saját kiadót indít, így a Megatron Man anyaga már a Megatone Records címkéjével látott napvilágot. Bosszúból a Fusion Records a lemez erősen Moroderre hajazó címadó számának megjelenése után nem sokkal előrukkolt a náluk lévő korábbi verziójával, ami kevésbé polírozott (de nem kevésbé lehengerlő), mint a Billboard dance charjának 2. helyéig jutó, mai szettekbe is simán beilleszthető változat. A helyzetet tovább rontotta, hogy a Megatone lemezének első nyomására felkerült az előző lemez két húzószáma (Menergy, I Wanna Take You Home), mire a Fusion perrel fenyegetőzött, így Cowleyék újranyomták az albumot két másik szerzeménnyel – melyek ki is lógnak onnan. A Megatron Man-en a sci-fi tematika és hangzás dominál, az űrbe reptetős tételek futurisztikus húzását mindkét oldal végén némi kitsch oldja – a zene tálcán kínálta az öntőformát Bobby Orlando és a Stock-Aitken-Waterman slágergyára számára, míg a borító úgy három évtizeddel később a synthwave-esztétikához adta a sablont. A Menergyhez képest új színfolt a hangzásban a latinos, tribalos perkusszív betétek és a kolompozás határozott megjelenése. Fun fact: az egyik utólag rákerült szám, a Sea Hunt egy 50-es 60-as évek fordulóján futó amerikai tévésorozat főcímzenéjének átirata, melynek a főszerepét alakító színész, Lloyd Bridges volt Cowley első titkos gyerekkori szerelme. 

(Alan Dixon angol producer a lemez két számát is leporolta a Megatone katalógusát birtokló kanadai Unidisc idei remix-kiadvány sorozatában.)

Paul Parker – Pushin Too Hard

Az alacsony, törékeny testalkatú Cowleynak sok izmos, Magnum-bajszos férfival volt dolga a professzionális életében, de mind közül kiemelkedik Paul Parker. Az übermacsó kiállású, kigyúrt testű, de egészen meleg és érzelmes orgánumú énekes pályáját pop- és rockfeldolgozásokat játszó zenekarban kezdte, 1979 őszén, egy közös barátjukon keresztül találkozott Cowleyval, akinek megtetszett az énekstílusa, és bevetette a tánczene világába. Parker első Cowleyval közös megjelenése a Megatron Man album Lift Off című száma, ami beteljesítő jóslatként valóban felemelkedést hozott az énekes számára: a már neki írt partner-becserkészős, lezserül gépies Right On Target, B-oldalán az eggyel maszkulinabb, a kondizás és a gyári munka kemény monotonitását imitáló Pushin Too Harddal 1982-ben kilőtt a Billboard tánczenei lista első helyéig. Az erős kezdés jó alapot adott a folytatáshoz: Cowley szerepeltette a következő albumán, illetve egy egész nagylemezt összehozott a határozottan, de nem tolakodóan férfias, pont kellően teátrális előadásmódú Parkernek, a megjelenését azonban már nem érte meg. Parker azóta is aktív; kisebb kitérőkkel ugyan, de hű maradt a nevét megalapozó zsánerhez, az utóbbi bő tíz évben pedig új lendületet vett a hi-nrg örökségéből merítő kurrens producerek révén, mint az osztrák Wolfram, az olasz Hard Ton  és a spanyol Victor Ark.

Do You Wanna Funk

Ahogy mindenkivel, akivel dolgozott, Cowley Parkerrel is közeli személyes kapcsolatot alakított ki – és az énekes baráti támogatása egy ponton szó szerint életmentőnek bizonyult. Valamikor 1981-ben, Sylvester egyik koncertkörútja közben Cowley egyik pillanatról a másikra lebetegedett, emiatt egy idő után ott kellett hagynia a turnét. Az előző évben már egyszer kórházba került, de nem derült ki, mi lehet a baja és gyorsan fel is gyógyult, Ezúttal is össze-vissza diagnosztizálták, miközben az állapota egyre romlott, és hamarosan újra a kórházban kötött ki, ahol az orvosok tanácstalanul álltak a titokzatos betegsége előtt. (Az első AIDS-esetet 1981 nyarán jelentették, de ez az elnevezés csak ’82 szeptemberében vált hivatalossá, előtte előszeretettel és tévesen GRID-ként – gay-related immune deficiency, azaz homoszexualitáshoz köthető immunelégtelenség – emlegették.) Cowley rohamos gyorsasággal leépült, rövid idő múlva már annyira rosszul volt, hogy visszaemlékezések szerint többször azt kiabálta, inkább meg akar halni. A szülei és barátai próbálták benne tartani a lelket, köztük Sylvester, aki rendszeresen látogatta, a Bibliából olvasott neki, majd Marty Blecman sugallatára egy alkalommal azzal állított be hozzá, hogy emelje fel a seggét, és irány a stúdió, a világ egy újabb közös dalra vár tőlük. Ez hatott: Cowley összeszedte magát annyira, hogy néhány nap múlva kiengedték a kórházból. Paul Parker vette a gondjaiba: a lakásában vigyázott rá, etette, ellátta, és ha kellett, a hátán cipelte fel több emelet magasra. Amikor Parker és partnere odaadó ápolásának köszönhetően jobban lett, Cowleyt Sylvester fuvarozta a mopedjén a Megatone főhadiszállásához (Blecman lakásához), hogy nyugodtan dolgozhassanak. A munka eredménye a kétértelmű szövegű Do You Wanna Funk, ami egyértelműen a valaha született legfankibb hi-nrg-himnusz, az elektronikus diszkó egyik örök mesterműve. (Bár nem teljesen eredeti: Sylvester akkori háttérvokalistája, Jeanie Tracy szólólemezének egyik dalát vették alapul, és megcsinálták annak queer verzióját.) A dal az USA-ban nem robbant akkorát (ugyan később bekerült Eddie Murphy Szerepcsere című filmjébe), Európát viszont levette a lábáról, és belökte a kontinentális hi-nrg-hullámot – de Cowley már ezt a sikert sem lovagolhatta meg.

Sarah Dash – Low Down Dirty Rhythm

1982-ben a Lady Marmalade-del világhírűvé lett LaBelle énektrió egykori tagja, Sarah Dash is felszállt a Megatone hi-nrg vonatára. Cowley két dalt szállított neki, és szállított volna még többet, ha nem megy el idejekorán; a Lady Marmalede-et hi-nrg-be átültető Lucky Tonight és a motorikus soulos/r&b-s Low Fown Dirty Rhythm a halála után jelent meg. Cowley itt jutott a legközelebb ahhoz, hogy egy igazi klasszikus diszkódívával dolgozhasson. 

Goin’ Home

1982 során Cowley a betegsége miatt turnézni már nem tudott, így a stúdiómunkára koncentrált és folyamatosan dolgozott, amennyire csak az állapota engedte, Az év második felében a munka már egyre nehezebben ment neki, kritikusan legyengült. Érezte, hogy itt a vég, de még akart egy utolsó lemezt. Hatalmas fájdalmak közepette, utolsó erejét összeszedve dolgozott, a felvételek alatt gyakran párnákkal polcolták fel, hogy ülő helyzetben tudjon maradni, de megcsinálta. A Mind Warp az előző lemezeivel szemben egyáltalán nem olyan, amire felszabadultan lehetne táncolni: sötét hangulatú, disztópikus és paranoid víziók egymásutánja titokzatos idegenek inváziójáról, agyfürkészésről, emberi mutánsokról, mindez egy olyan embertől, aki tudja, hogy meg fog halni, de nem tudja, miben. A lemez Cowley minden zenei jellemzőjét egybesűrítő összegzés és az általa életre hívott irányzat művészi csúcsa, amely mutatja az utat az űrbe vágyó italodiszkónak (Mind Warp, They Came At Night) akárcsak a Detroitban konstruált technónak (Tech-No-Logical World, Mutant Man). Méltó búcsú, amelynek záró tétele konkrét elköszönés; Cowley a lemez release partyján még ott volt tolószékben, pár héttel később már nem élt. 

A kór, amely jócskán idő előtt elragadta, hamarosan végigfutott San Francisco meleg közösségén, és szinte lenullázta a hi-nrg színteret (pár évvel később Sylvester, Loverde, Blecman, és a rivális Moby Dick Records alapítói is odavesztek), de a „San Francisco sound” öröksége tovább él, a vezéralakja, Patrick Cowley pedig vizionárius munkásságával bekerült a halhatatlanok közé.