Harminc éve a Papua New Guinea című számmal örökre beírták magukat a modern elektronikus tánczene történetébe, melyet alaposan át is írtak – a 90-es években a The Future Sound Of London hangzása valóban a jövőt jelentette. A kultikus angol duó forradalmi munkásságának első, nagy korszakában egy olyan behatárolhatatlan zenei világot kreált, melybe (be)lemerülni ma is egyedülálló élmény.

Merész és szinte lehetetlen vállalás, ha egy zenekar a nevében a jövő hangjainak letéteményeseként állítja be magát; törvényszerű, hogy idővel ez a kitétel érvényét veszti – aki megelőzi a korát, azt is előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül megelőzi a kora. A kérdés inkább az, meddig lehet jövőbemutatónak maradni, és az indulásakor deklaráltan kizárólag előre tekintő The Future Sound Of London (a továbbiakban FSOL) duójának ez egészen sokáig, a 90-es évek nagyobb részében sikerült, ráadásul hihetetlen produktivitás mellett. Egy ponton aztán elegük lett a jövőfixációból – azzal viccelődtek, hogy helyesebb lenne, ha inkább az „Eternally Now Sound Of London” nevet használnák –, majd le is álltak, hogy hosszabb szünet után nem várt fordulattal úgy térjenek vissza, mintha egy párhuzamos múltban élnének – a 60-as 70-es évek pszichedelikus/kozmikus/progresszív rockjának újrahasznosításával, emellett archív elektronikus anyagaik feldolgozásával.

Az igazság azonban az, hogy az angol producerpáros e szándékosan provokatív, figyelemfelkeltő név alatt jegyzett zenéje sosem volt „future”, sokkal inkább időtlen, azaz a mindenkori időn, sőt téren kívüli; egybeolvad benne múlt, jelen és jövő, egyszerre ismerős és sosemvolt, megfogható és távoli. Ha a korszellemhez viszonyított futurisztikusságukat el is vesztették menet közben, esetükben ez valójában irreleváns, és mit sem von le a lényegből: az FSOL zenéje a mai napig semmi máshoz nem hasonlíthatóan egyedi és utánozhatatlan. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy hatásában és jelentőségében az 1991-1996 közötti időszak jelentette a fénykorukat, amit azóta sem sikerült megközelíteniük – és amit ma is érdemes mélyrehatóbban (újra) felfedezni.

Mielőtt azonban elmélyednénk a páros munkásságában, érdemes – és a későbbiek szempontjából fontos – visszaásni a gyökerekig.  Az FSOL 1991-1992 fordulóján, a Papua New Guinea megjelenésével tört be a köztudatba, de a történetük évekkel korábban kezdődik. Ez a történet pedig alapvetően két fura, magának való, ellentétes személyiségű, de egymást jin-jangként kiegészítő figura törékeny egyensúlyon billegő, mégis évtizedek óta megtörhetetlen munkakapcsolatáról szól. A skóciai Glasgowból származó Brian Dougans az idősebb, ő az agy; a tech geek, aki a gépi, „maszkulin” oldalért, a zene technikai megvalósításáért felel. A dél-angliai vidék idilljében felnőtt Garry Cobain a szív; a neo-hippi, akitől a zene humán, „feminin” oldala, az érzelmi, lelki töltete jön. De ez csupán az alapvető leosztás, amely azonban nem szigorúan szétválasztott és kizárólagos: előbbi a visszahúzódó, 0-24 kütyükkel molyoló stúdióremete iskolapéldája, akiből harapófogóval kell kihúzni a szavakat, miközben ez a kockafej a programozáson túl azért beleviszi a belső énjét is a zenébe, míg utóbbi, az extrovertált, rocksztár-komplexusos, saját bevallása szerint is nagy arcú bohém entellektüel ugyan tud programozni, ha kell, de a technikai aspektusnál jobban érdekli, hogy mit fejez ki, mit mond a zene (által). Ha kell, ösztökélik vagy éppen visszafogják a másikat, ha egyikük elakad egy zenével, a másik tovább dolgozik rajta, ha egyikük önmegvalósításba kezd, a másik akkor is ott van mögötte; ez a komplementer dinamika az FSOL emberi és kreatív működésének záloga, amely az elkerülhetetlen konfliktusok és hullámvölgyek ellenére is összetartja őket a mai napig.

Ez a szoros kapcsolat a 80-as évek derekán kezdődött Manchesterben. Dougans a Salford Műszaki Főiskolán tanult hangmérnöknek, miközben saját zenéken dolgozott és zenekaroknak producerkedett, Cobain pedig a manchesteri egyetem műszaki és informatikai karára járt, mellette egy helyi zenekarban énekelt-gitározott, amikor 1985-ben összeismerkedtek, és a Factory Records kiadványai iránti közös rajongás egy hullámhosszra hozta őket (előbbi inkább az indusztriális/”white funk” dolgokért lelkesedett, mint az A Certain Ratio, utóbbi a The Smithsért és más gitárzenékért lelkesedő indie kidként természetesen a Joy Divisiont istenítette). Dougans otthonról hozta a zenei-hangtechnikai érdeklődést: alkalmazott zeneszerző apja, aki a BBC Radiophonic Workshop legendás zenei kísérleti laborjának is dolgozott, a házi alkotó zugát telepakolta szintetizátorokkal és más elektronikus hangkeltő eszközökkel, melyeket a tinédzser Brian is lelkesen nyüstölt, amikor csak tehette. Mire Manchesterbe került, már profin bánt az elektronikus hangszerekkel, ráadásul azon levesek közé tartozott, akinek számítógépe is volt, így nem csoda, hogy a kevésbé technikai beállítottságú Cobain szinte bálványozta; saját visszaemlékezése szerint irigységgel vegyes csodálattal hallgatta újdonsült barátja Cabaret Voltaire-szerű zenéit, miközben próbálta megfejteni, mit és hogyan csinál. Cobainnek akkor még fogalma sem volt Dougans alkotó módszereiről, csak azt tudta, hogy ő az embere, és ha törik, ha szakad, vele akar dolgozni. A helyzet úgy alakult, hogy a magára frontemberként tekintő Cobain Dougansre támaszkodó zenekari álmából nem lett semmi, helyette kettejük együttműködése új alapokon folytatódott, kis kitérővel. Ez a kis kitérő Dougans önálló produkciójának slágerlistás befutása volt.

Humanoid – Sunshine & Brick (1989)

Dougans első saját projektjébe még kamaszként kezdett bele odahaza Glasgowban, majd a manchesteri főiskolai évek alatt is folytatta; a Zeebox néven jegyzett, 1983-87 között született avantgárd/expermimentális/noise/indusztriál zenéi nemcsak fényesen bizonyítják, hogy már egészen fiatalon mennyire előre járt az elektronikus zenei kísérletezésben, de csírájában már hordozzák az FSOL későbbi hangzásvilágának jellemzőit. (E korai felvételeket csak két évtizeddel később, 2007-2009 között adta közre a Dougans által irányított fsoldigital netlabel.) Közben 1986-87 környékén Dougans érdeklődése a tánczenék felé fordult, nem kis részben a Hacienda klubnak köszönhetően, ahol akkoriban kezdett teret nyerni az Amerikából beszivárgó acid house. Dougans itt ismerkedett össze két audiovizuális művésszel, akik épp zenei anyagot kerestek az újabb kísérleti számítógépanimációs videójukhoz. A Stakker néven futó brigád akkor már túlvolt egy MTV-s megbízatáson, valamint egy – Rhythm King Records által forgalmazott, többek közt az S-Express, Marshall Jefferson, a Royal House és Adonis számaira készített . acid house mixvideón, és valami ehhez hasonlót szerettek volna, csak a látványhoz írt eredeti zenékkel. Dougans lecsapott a lehetőségre, és lelkesen munkához látott, méghozzá egy TB-303-as beizzításával, amit a fáma szerint a főiskola alagsorában talált. A tervezett anyag demóját a Stakker eljuttatta az eredendően hiphop-orientált Westside Records fejéhez, akinek a vizuál nem jött be, a zene viszont annál inkább, így felkérte Douganst, hogy hozzon össze valamit, amit kiadhat. Ez lett a videójátékot hangmintázó Stakker Humanoid,  amely eredetileg egy acid house-hullámot meglovagoló válogatáson jött ki (egy másik trekkel együtt), majd miután a dj-k ráharaptak, 1988 végén maxin is megjelent, és meglepően nagyot szólt – áttört a mainstreambe és feljutott az angol slágerlista 17. helyéig. A szám persze tényleg akkorát szól, hogy jó hangrendszeren még ma is leviszi az ember fejét, vitathatatlanul a tánczene egyik mérföldkő klasszikusának számít, de kvázi popslágerként már nehezebb értelmezni. Pedig az volt – igaz, ehhez kellett egy BBC rádiós műsorvezető, aki annyira rákattant, hogy napközben (!) többször is leadta, illetve a Kylie-t, Rick Astleyt és társaikat futtató Pete Waterman, aki orrba-szájba játszotta a The Hitman And Her című diszkókból sugárzott éjszakai műsorában. A várartan siker következményeként Dougans fellépett a Top Of The Popsban, a Pet Shop Boys és a Bros társaságában (utóbbiak az öltözőben gratuláltak neki), és a hagyományos előadókra szabott előírások miatt kénytelen volt eltátogni a humanoid szót, mindahányszor a számban elhangzik. Ugyan a szám a szerzői jogviták elkerülése érdekében Humanoid név alatt jött ki, a Stakker tagjai, Mark McLean és Colin Scott nem díjazták, hogy ki lettek hagyva a buliból, és cserébe a készülő videójuk zenéjét Dougans nélkül fejezték be. (Az Eurotechno című, vibrálóan élénk színű, jórészt folyamatosan változó, morfolódó, villogó absztrakt geometriai formákra és fraktálokra épülő számítógépanimációs opuszt a Virgin videodivíziója jelentette meg 1989-ben, a zenei anyagát önálló hanghordozón viszont csak 2003-ban adta ki a Rephlex, amelynek alapítója, Aphex Twin meghatározó korai hatásai közt említi az eredeti – sajnos az interneten nem fellelhető – videót. Sőt, a Rephlex 2003-ban Brian Dougans ugyanebben az időben született demóit is összegyűjtötte, hogy teljes legyen a kép. A Stakker egyébként 1995-ben még egyszer feléledt, pont egy Aphex Twinnel közös kollaboráció kedvéért.) 

Dougans nem igazán bánkódott az ügyön, mivel a siker nyomán a Westside albumszerződést kínált neki, és a történtek ellenére is megmaradt a barátsága McLeannel, aki később fontos szereplője lesz az FSOL-sztorinak. Az öröme ugyanakkor nem tartott sokáig, mert ahogy ilyenkor lenni szokott, a kiadó addig akarta ütni a vasat, amíg forró, és siettette az albumot, ami nem volt a fiatal, feltörekvő producer ínyére. A szitu vége az lett – ha hihetünk egy discogsos kommentnek -, hogy a lemez munkálatait a kiadó kivette Dougans kezéből, és egy másik producerrel fejezte be. Akárhogyan történt, a végeredmény egy kiváló – eladható, de nem kommersz, dallamos, de klubbarát, sokszínű és profin kidolgozott – acid house album lett remek vendégénekesekkel (pl. a Phats & Snall későbbi fő vokalistájával), rajta Humanoid-szerű acid techno bangerekkel, breakbeates/hip-house-os, deep house-os, garage-es gyöngyszemekkel, egy olyan freestyle-beütésű számmal, amiért akkoriban a Pet Shop Boys ölni tudott volna, és kakukktojásként egy indusztriális funk-menettel, melyben nem más, mint Garry „Gaz” Cobain énekel. A Sunshine & Bricket állítólag eredetileg még 1987-ben vették fel egy csak kazettán terjesztett lemezre (amelynek nincs nyoma az interneten), az viszont biztos, hogy ez az első hivatalosan megjelent Dougans-Cobain kollaboráció. A dal editált verziója 1990-ben Homeboy alias alatt kijött egy tánczenei válogatáson – ha szigorúak akarunk lenni, ez a páros első önálló közös megjelenése.

Humanoid Featuring Sharon Benson – Tonight (1989)

A Humanoid ’89-es Global című albuma olyan kordokumentum, amely átfogó képet ad az akkori acid house éráról, és ma is megállja a helyét a klubokban. Ebben a kislemezre is kimásolt dalban a UK street soul találkozik a US garage house-szal, az énekdallamot pedig Gaz Cobain találta ki hozzá. 

Akármennyire kiemelkedett az akkori angol acid house mezőnyből és fogadták jól a klubokban, a Humanoid nem hozta a remélt kereskedelmi sikert, így a Westside csalódott a projektben. A másik oldalon Dougansnek elege lett a kiadót vezető (a bizniszét az amerikai electrót Angliába importáló Street Sounds szériával megalapozó) Morgan Khan további stiklijeiből (például hogy az engedélye nélkül tette fel egy befejezetlen zenéjét egy acid válogatásra), és közben a tanulmányait is befejezte, így kiszállt a projektből és Londonba költözött. (Soha ne mondd, hogy soha: pár remixlemez után, 2018-ban Dougans felélesztette a Humanoidot, az FSOL egyik mellékprojektjeként.)

Art Science Technology – A.S.T. (1990)

Cobain akkor már egy ideje a brit fővárosban élt, és összeszedett annyi pénzt (egyebek mellett a Heathrow repülőtéren vállalt munkájából), amiből megépíthette házi stúdióját, és saját zenéin ügyködhetett. Dougans sikere fontos hajtóerőt jelentett: meg akarta mutatni, hogy belőle is lehet „sztár”, mint a barátjából. Hogy ez így történt volna-e, sosem fogjuk megtudni, mert Dougans hamarosan bejelentkezett nála, hogy „itt vagyok Londonban, összeraktam egy stúdiót, gyere át” – és ezzel megszületett az FSOL. Az Earthbeatre keresztelt, akkor még kis szobányi stúdió egy iroda- és üzlethelyiség komplexumban állt London Dollis Hill negyedében (ugyanabban az épületben volt a 4 Hero stúdiója), és ez maradt Dougans és Cobain bázisa egészen a leállásig. A páros, egyik részről jókora zenei és lemezipari tapasztalattal, a másik részről nagy adag ambícióval és sikervággyal felvértezve, fejest ugrott a tánczenei színtérbe, és a következő két évben ontották magukból a rave-ekre szabott zenéket; különböző monikerekkel, különböző zenei összetételekkel, de mindig egyformán egyedi, a tömegtermésből kirívó kiadványokkal. A sort ez a pörgős breakbeatből, rock-hangmintából, fogós szinti stabekből gyúrt szám nyitotta, ami olyan, mintha a Madchester indie rave szcénát (Stone Roses, Happy Mondays, EMF, stb.) keresztezték volna a warehouse rave-ekkel – vagy mint egy nagyon korai Chemical Brothers-szám. A B-oldal ugyanakkor elszállt Stakker Humanoid-feldolgozás az 808 State modorában – erre mondja az angol, hogy cheeky bastards!

Yunie – I Can See For Miles (1990)

A páros ebben az időszakban mindenféle akkor népszerű dance stílusban kipróbálta magát – még az acid jazzben is. Igen, ez a street soulos beütésű kifinomult, valahová a korai Massive Attack és Sade közé eső single is az ő művük, és máig talán a legkevésbé rájuk jellemző darab a diszkográfiában.  (Producerként Humanoid van feltüntetve a borítón – egy újabb fricska a Westside kiadónak?)

Mental Cube – Chile Of The Bass Generation (1990)

A Mental Cube néven kihozott ’90-es EP-jük több szempontból is kiemelt jelentőségű. Ez az első kiadvány, amelynek borítóját Buggy G. Riphead készítette – aki nem más, mint az ex-Stakker vizuálművész Mark McLean. Az ő védjegyes stílusú, fényképeket és absztrakt alakzatokat ötvöző, számítógéppel manipulált képei elválaszthatatlanok az FSOL imidzsétől (ugyan az állandó munkakapcsolat 1997-ben megszakadt, az archív anyagok az ő ugyancsak archív grafikáival jelennek meg). Másrészt ez az EP már előrevetíti a jellegzetes FSOL-hangzást; nem egy itt hallható hang/hangminta, zenei motívum visszaköszön a későbbiekben. A mániákus funk breakekre felhúzott, indiai(nak hangzó) mintákkal és wah-wah gitár lickekkel tűzdelt Dope Modul gyakorlatilag már breakbeat hardcore, a Q űrbe repítő bleep techno, a címadó trekk pedig olyan keményen odacsapó funk jam Hammond-orgona stabbel, modulált funkgitározással és gonoszul csavarodó bassline-nal, hogy a fal adja a másikat. (Ha a Prodigy Voodoo People-je ugrik be róla, nem véletlen – ugyanonnan való a sample.) Abszolút klasszikus megjelenés, fontos forrás/inspiráció a korabeli rave-színtér számára. (A Mental Cube aliassal kihoztak még egy zongorás breakbeat house maxit 1991-ben.)

The Future Sound Of London – Hardhead (Frothin’ At The Mouth Mix) (1991)

1991-ben a duó leszerződött a Jumpin’ & Pumpin’ nevű kis tánczenei kiadóhoz, ami akkor még nem sok vizet zavart, bár a 80-as 90-es évtized fordulóján jól ráéreztek az akkor formálódó hardcore rave-hangzásra (ők indították el a későbbi színtéren meghatározó Genaside II formációt). Tulajdonképpen a kiadó a Dougens-Cobain kettősnek köszönheti a sikerét és ismertségét; hogy ez fordítva mennyire igaz, az kérdéses, de kétségtelen, hogy megbízható platformot adtak a párosnak, és ők szállították is a rave-muníciót. Az őrült munkatempó mellett őrült névkáosz jellemzi ezt az időszakot; az előadói és produceri aliasok váltogatásának és keverésének összevisszaságát feltehetően csak ők maguk látták át, de lehet, még ők sem. Mindenesetre, a különféle monikereikkel 1991-1992 között négy gyűjteményes EP-t hoztak ki, és az elsőn már ott virít a The Future Sound Of London elnevezés. Ezeken a maxikon jött ki először a későbbi debütáló album több száma is (persze eltérő verziókban vagy nevek alatt), de az FSOL legelső villantása csak itt hallható – frenetikus rave-sípos big beat, évekkel azelőtt, hogy ez a zsáner létezett volna.

Indo Tribe – I’ve Become What You Were (Insider Mix) (1991)

Sötét és futurisztikus electro/breakbeat/techno erőteljes detroiti hangulattal a második Pulse EP-ről. Az Indo CobaIN és DOugans neveiből jön.

Aircut – Visual Attack (From The Home Of Humanoid) (1991)

A Dougans-Cobain művek elképesztő termelékenységi rátáját mutatja, hogy közben más labeleknek is el-elpottyantottak zenéket, lásd ezt a hooveres rave toolt, amelynek már az alcíme is árulkodó – hát prsze, hogy egy újabb Stakker Humanoid-variáció -, egyben a páros legdirektebb, legkevésbé agyas tánczenéje.

Candese – It’s Takin’ Me Over (1991)

Stílusgyakorlat a díva vokálos US house és az ambientes atmoszférák ötvözésére, az A-oldalon egy harsányabb, breakbeattel futtatott tétellel, a B-oldalon ezzel az üdvözült hangulatú, melankolikusabb darabbal.

Intelligent Communication – Open Loop (1991)

Egy EP-re való atmoszferikus deep house/techno, már ismét a Jumpin’ & Pumpin’ égisze alatt. Az egész anyag erős, de ez a dzsesszes dzsemmelés a fénypont.

Smart Systems – The Tingler (Four By Four Mix) (1991)

Egy újabb Mentasmből kifacsart hoover hardcore menet, zaklatott breakbeatekkel, paranoid hangulattal – bármelyik sci-fi horror menekülős jelenetéhez passzol.

The Future Sound Of London – Papua New Guinea (Journey To Pyramid) (1992)

1992 még az előzőnél is produktívabb éve volt a duónak, melyre a Papua New Guinea tette fel a koronát, legalábbis, ami a sikert illeti; ez lett az FSOL signature trackje, amelllyel a mai napig a legtöbben azonosítják őket, és mint ilyen, áldás és átok is egyben. Ekkoriban Dougans és Cobain összeszokott kettőse kisujjból kirázta a klubokra/rave-ekre dezignált zenéket, amelyekkel a biztos megélhetést/körforgásban maradást biztosították, ugyanakkor kezdettől igyekeztek becsatornázni a tánctértől elrugaszkodott, szokatlan, fura hang(ulat)okra fogékony énjüket is, a Papua New Guinea-val pedig tökéletes egyensúlyba hozták e két világot; nem túl mély, de nem is túl kommersz, rave-es is, meg  elrévedős, és ugyan nem hagyományos dal, mégis popos forrmában sugározza azt a „eufórikus melankóliát”, ami az FSOL zenéjének sajátja.

A számot mindenki ismeri – ugye? -, a keletkezésének sztoriját valószínűleg kevesebben. Adott két fickó, akik a folyamatos zeneírás mellett legfeljebb a stúdiójuk és az otthonuk között utaztak, nem távoli, egzotikus helyekre – úgyhogy megtették képzeletben. A kiindulópontot egy Pápua Új-Guineáról szóló dokumentumfilm adta, az ebből vett részlet köré építették fel a saját különálló zenei szigetüket, egy semmihez sem fogható, misztikus, varázslatos, egyszerre melegen hívogató és vészjósló hangulatú helyet, ahová minden alkalommal ugyanolyan megborzongató érzés visszatérni, mint amikor az ember először „ott járt”. Ez a leírás akár a Dead Can Dance duóra is vonatkozhatna; az ausztrál alkotópáros nem egészen evilági dark ambient/modern klasszikus zenéje egyértelműen fontos előképet, inspirációt jelentett a két angol számára – és ebben az esetben konkrét hangforrást. A Papua New Guinea nem lenne az, ami Lisa Gerrard lúdbőröztetően éteri vokalizálása nélkül (a Dawn Of The Iconoclast című 1987-es tételből), amely a földöntúlian lebegős szintitémákkal, a madárhangokkal, a határozottan, de nem rohamtempóban gördülő breakbeatekkel és a megnyugtatóan brummogó basszussal (a Meat Beat Manifesto Radio Babylonjából, amely a breakbeat hardcore egyik alap építő köve, lásd pl. a Prodigy Charlyját) organikusan összeforrt egységet alkot. Az a fajta tánczene, ami ugyanúgy eltalál hajnal 3-kor egy klubban vagy mezőn, mint otthon, felemel és elemel – becsukod a szemed, és egy elveszett trópusi édenkertben találod magad. Ehhez képest a Dead Can Dance-sample eredete már kevésbé emelkedett. Cobain akkori barátnője angoltanárként Görögországban afférba keveredett egy diákjával, bosszúból, mert Cobain korábban megcsalta, és ugyan ezután újra összejöttek, a görög srác még jó ideig küldözgette a szerelmes mixkazettáit. Ezek egyikén volt ez a Dead Can Dance-szám, ami pont nem volt meg lemezen Cobainnek, így a kazettáról szemplingelte.

A szám eredetileg 1991 közepén jelent meg a Tne Future Sound Of London monikerük bemutatkozó kiadványaként, és bár Cobain igyekszik úgy beállítani, mintha ez is csak egy zene lett volt a futószalagról, érezniük kellett, hogy ez most valami más, több annál. A különleges név és az egzotikus számcím eleve garantálta, hogy kiemelkedjen a tömegből, és a Papua New Guinea tényleg egy csapásra a dj-k és a közönség kedvence lett; olyan jól futott, hogy a kiadó 1992 áprilisában újra kiadta, és ezúttal a brit slágerlista 22. helyig jutott. Ezen a maxin Andrew Weatherall és az 808 State-főnök Graham Massey mixei mellett helyet kapott pár új verzió is, melyek közül ez a delejező törzsi breakbeat techno variáns rugaszkodik el legtávolabb az eredetitől.

Yage – Fuzzy Logic (1992)

A Papua New Guinea egyúttal az első FSOL-album előfutáraként szolgált, ám a szám komoly sikere miatt a kiadó hónapokig visszatartotta a nagylemez megjelentetését. Így a köztes időben a páros „kénytelen-kelletlen” visszatért a dance 12”-ekhez. És ha már így alakult, az addig csak egy trekkre ellőtt Yage alias is kapott egy önálló EP-t, változatos stílusú, igaz, csak fél lábbal a tánctéren álló trekkekel. A nyitó Quasi deep ambient technója egy az egyben a bemutatkozó FSOL-album hangzását tülrözi (és biccent az úttöröknek a huncutul beleaprított bleep-alapvetés LFO-val), viszont a torzított kickkel sorozó címadó számot akár Aphex Twin is csinálhatta volna.

Yage egyébként gyakorlatilag a kezdettől felbukkan a duó kiadványain, mint az állandó hangmérnökük – ami nem is csoda, hiszen ez a valaki ők maguk. A név is beszédes: az ayahuasca tudatmódosító főzet egyik elnevezéséből – yajé –  származik. (Yage legutóbb 2020-ban egy sötét, krautrockos IDM EP-vel hallatott „magáról”.)

Semi Real – People Livin’ Today (Med Mix) (1992)

Egy újabb egyszer használatos név, egy újabb váratlan stílusgyakorlat: flamenco-gitáros, pánsípos italo-house. Simán lehet, hogy egy reggel a kávé mellett hozták össze, de igazi fun track, lehetetlen nem vigyorogva hallgatni. (A borítója pedig nyilvánvalóan a Papua New Guinea párja.)

Unity – Unity (Future Sound Of London Piano City) (1992)

A Papua New Guinea áttörésének hozadékaként 1992-ben elkezdtek özönleni a duóhoz a remix-felkérések. (Az előző évben már jött ki pár FSOL-ként jegyzett remixük, például az amerikai diszkó/house díva Loleatta Hollowaynek, de azt hagyjuk a feledés homályába merülni. Ez a másik már vállalhatóbb.) Remixerként ők is azt az iskolát képviselték, hogy az alapanyag jó kiindulás akár egy új saját számhoz vagy új ötletek teszteléséhez, akár korábbi/fiókban lévő zene újrahasznosításához. A ’92-es kuncsaftok között akadnak a dance-mezőnyből top ligás játékosok (Inner City, Nomad, Stereo MC’s) éppúgy, mint underground sötét lovak. A Unity nemcsak abból a szempontból érdekes, hogy hőseink az eredeti tucat piano house darabot atmoszférikus breakbeat gyöngyszemmé csiszolták (érezhetően a Papua New Guinea nyomán), de egy fontos személyes kapcsolatot is hozott; a szám egyik producere, Robert Manley, amellett, hogy saját labelét vitte, a Virgin A&R-osaként is dolgozott, és ebben a minőségében később döntő szerepet játszott az FSOL pályafutásában.

Metropolis – Hyporeel (1992)

De mindezek előtt Manley még saját Union City Recordings kiadójához is berántotta a duót egy profilba illő megjelenéssel ’92 végén, A-oldalon a címadó funky progressive house-bmbával, B-oldalon egy ugyancsak funky balearic/italo-house-os tétellel, melyben a légiesen könnyed dallamokat súlyos szubbasszus-loop ellenpontozza. Ilyen az, amikor még melléktermékként is arany születik.

Prefab Sprout – If You Don’t Love Me (Stateside Mix) (1992)

Egy fantasztikus példa arra, amikor a remixre az anyja (vagy jelen esetben az apja) sem ismer rá, avagy hogy kerül Paddy McAloon zenekara, a perfekt popban utazó Prefab Sprout az észak-amerikai mocsárvidékre Pápua Új-Guineán keresztül? Hát úgy, hogy a Dougans-Cobain agytröszt ebbe a – dal eredetijének néhány másodperces töredéke köré kreált – remixébe alig rejtve beledolgozta a slágerük főbb elemeit – hangulatos bagolyhuhogással megspékelve.

Saját korábbi zenéjük újracsomagolása már megvolt (a Stakker Humanoiddal, lásd fentebb), most pedig új remixként adták el egy korábbi számukat – ezzel a ’92 legvégén kijött csavaros húzással tették fel az egész évüket meghatározó Papua New Guinea i-jére a pontot, hogy végre tovább léphessenek. (Apropó, Stakker Humanoid: biztos, ami biztos, ’92-ben az ikonikus számot is átfazonírozták az aktuális rave-trendeknek megfelelően, a Cobain-féle mix a Pulse EP-k anyagát csokorba gyűjtő Earthbeat válogatásra is felkerült.)

The Future Sound Of London – Central Industrial (1992)

A duó számára 1992 legfontosabb történését és megjelenését azonban az első FSOL-album jelentette. A széleskörű ismertséget meghozó Papua New Guinea egy szerencsésen összejött szám volt, az album ugyanakkor tudatos elhatározás eredményeként született. A cél egy olyan, a tánczenei maxik keretein túli territórium kijelölése volt, amelyben, mint Cobain nyilatkozta, jól megfér egymással Debussy, a Cocteau Twins, a Cabaret Voltaire és az aktuális tánczenék hatása. Valami nagyobbat, ambiciózusabbat, szokatlanabbat szerettek volna alkotni – a szívük mélyén arra vágytak, ahogy később megfogalmazták, hogy grandiózus, burjánzó ambientes kozmikus rock konceptlemezeket csináljanak. Tíz évvel később ezt meg is valósították, de ezen a ponton még kompromisszumokra kényszerültek: egy tánczenei kiadónál voltak, amely a közönséggel együtt tánczenét várt tőlük, ők pedig a zenéből éltek, így csak annyira szállhattak el, amennyire a befogadói tűréshatárba belefért. Ennek a határfeszegetésnek eredménye a ’92 áprilisában kijött Accelerator album.

A lemez a funkcionális tánczenei hangzások – acid/deep/tribal house, techo/trance, breakbeat/rave – és a hallgatós elektronika – ambient, fourth world/new age, avantgárd/neo-classical, kosmische/Berlin school – szerves szintézise, többségében mesterséges hangok szerves egysége, amely nemcsak egy kerek egészet alkot – a számok egymásba folynak, van bevezetés, csúcspont és lezárás -, de egy másik világba transzponálják a hallgatót térből és időből kizökkentve. Egy olyan világba, amely egyszerre jövő-vizionálóan futurisztikus és ősi kultúrákat megidézően archaikus, emberi lélekkel-érzelmekkel és technicista gép-központúsággal áthatott. Ez persze ma már szinte közhelyes koncepciónak hathat az elektronikus zenében – és pont azért, mert az FSOL kitaposta az utat. Az Accelerator valóban még közelebb áll a tánczenéhez, annak toposzait, sémáit, eszköztárát rendezi át/fordítja ki/helyezi új kontextusba – nevezzük intelligens tánczenének. És hogy ezt kontextusba helyezzük: az intelligent dance music (IDM) zsánerdefiniáló kiadványa, a Warp Artificial Intelligence válogatása néhány hónappal később jelent meg. 1992-re az elektronikus tánczene már kellően érett volt ahhoz, hogy elkezdjen „okosodni”, és ebben többen élen és elöl jártak (az 808 State, Aphex Twin, az Orb vagy az Orbital), és az FSOL ezen a határmezsgyén eltalálta az arányaiban és formájában egyaránt ideális metszéspontot. Félelmetes belegondolni, hol tartottak volna már ekkor, ha nem „szimpla” „tánczenékre” „fecsérelik” az idejüket és kreativitásukat. 

Az Accelator már határozottan felvonultatta az FSOL-hangzás kvintesszenciáját, mely az ellentétek – experimentális és közérthető, elvont és dallamos, könnyed és súlyos, emberien érző és ridegen gépi – harmóniájára/egyensúlyára épül. Egyúttal egy következő szintre emelte a duó erősségeit – az egyszerű, de azonnal (meg)ragadó, evokatív dallamokat, a letisztult, de komplex ritmus-programozást, a környezeti hangokat, szövegfoszlányokat és zenei töredékeket teljesen átdefiniáló sampling-mágiát, a markáns atmoszférateremtést – és egy rengeteg különböző apró darabból mesterien összegyűrt koherens zenei anyagot eredményezett. Éppen ezért nem igazán lehet egy részt kiragadni, de ha mégis muszáj, legyen a záró tétel. „Welcome to Central Industrial – we are the future” – mondja egy női hang, mi pedig azzal a lendülettel a 80-as években érezzük magunkat a Kraftwerkre hajazó, Mantronixot (és Throbbing Gristle-t) hangmintázó retfrofuturista indusztriál-elektrótól, mely nyilvánvaló visszatekintő tisztelgés a múlt (zenei példaképei) előtt, miközben az FSOL történetének egyfajta korszakzárásaként előre is tekint – lássuk, mi jön ezután. Na jó, de mi ez, egy jövőkutató tech cég recepciójának fogadózenéje, netán a reklámja? Ahogy az egész albumra is igaz: nem tudjuk, mikor és hol vagyunk, csak azt, hogy teljesen beszippantott ez a világ. A lemez 30 év távlatából sem öregedett, sőt, a jelenlegi trendekbe gond nélkül belesimulva kifejezetten frissnek hat.

Dope Module – In A Cage – In A Can (199?)

Korszakzárás és új korszak előrevetítése még. 2007-ben az archívum feltárásának részeként az fsoldigital összegereblyézett egy újabb válogatást a 90-es évek eleji Jumpin’ & Pumpin’ kiadós korszak addig kiadatlan terméséből. A válogatás igazán szemfelnyitó darabja az az FSOL-szám, amely a csak évekkel később megismert hangzás jegyében született – bizonyítékul, hogy a duó fejben már akkor saját maga előtt járt. Persze itt is szerepel egy újabb (számcímként már elsütött) alterego, pár sötét perkusszív acid breaks tétellel. 

Amorphous Androgynous – In Mind (1993)

Az Accelerator utáni hogyan továbbra hamarosan meg is érkezett a válasz a duótól: egy apró lépéssel tovább a megkezdett úton, egy fokkal elbillentve, de még megtartva az előző lemezen oly’ mesterien eltalált balanszot. Az újabb hangzatos – és progresszív/pszichedelikus rockos csengésű – név alatt kihozott következő album váltás helyett inkább átmenet: picit kevesebb a tánczene, picit több az ambient (sőt: chillout) és a dub, tematikában, hangkészletben, atmoszférában pedig közelebb áll a természeti (bár nem feltétlenül a földi és létező) világhoz, mint a mesterségeshez. A korábban képbe került Robert Manley szerette volna lekötni a duót a Virginhez, de mivel FSOL-ként még a Jumpin’ & Pumpin’-nál voltak. a lemez egy erre létrehozott új labelen jelent meg. A ’93 nyarán kijött Tales Of Ephidrina bátran odatehető az Accelarator mellé, mint annak ikerdarabja; kitűnő album, bár kevésbé eredeti (ami a kvázi önismétlés miatt érthető), és ihletettségben, illetve időtállóságban is valamivel alulmarad. Egyben hallgatva működik (ezt a többi lemeznél már nem írjuk le), de ha deep cut kell, akkor legyen ez a tétel.

Amorphous Androgynous – Sky – Scraper (1993)

Az Amorphous Androgynous-lemezről mindössze egy maxit hoztak ki, azt is csak Amerikában, ezen szerepel új számként ez a döccenős ritmusú, de szárnyaló deep techno darab. (Cobain egészen fiatal kora óta szívritmuszavarral él, félig vicces elmélete szerint ez is oka a zenéjük ritmikai szabálytalanságainak.)

The Future Sound Of London – Cascade (Part 5) (1993) 

Dougans és Cobain 1993-ban a következő FSOL-anyagnak is nekifogott, és az addigi taktikát tartva még eggyel távolabb mentek a tánczenétől – de ez már túl sok, túl elvont volt a Jumpin’ & Pumpin’-nak, így visszadobta. A duó nem esett kétségbe, hanem leszerződött a Virginhez, azzal a feltétellel, hogy teljes alkotói szabadságot kapnak. Az első nagykiadós megjelenésükkel az addigi óvatos tapogatózás után formailag és zeneileg is merészet húztak: egy több tételes, összefüggő, közel 40 perces longform kislemezzel rukkoltak elő, amely egyértelműen jelezte, hogy vége a kompromisszumoknak, mostantól csak a saját víziójuk számít. (Fun fact: Angliában akkor 40 percben maximálták a kislemezek hosszát, ezt a szabályt trollkodta meg az Orb  ’92-ben egy 39:58 hosszú számmal és egy legendás tévéfellépéssel.) A Cascade nem a következő Papua New Guinea, még ha emlékeztet is rá; nincs benne ének, nem party-kompatibilis – mégis a 27. helyig jutott a slágerlistán. Míg a kiinduló verzió feszes breakbeatek és melankolikus, réveteg szintidallamok kaszkádja, az utolsó, 5. rész kozmikus elektronikája a Tangerine Dream-iskolának ad 21. századi lendületet.

David Sylvian And Robert Fripp – Darshana (1993)

A ’93-as, meglehetősen eklektikus remix-vállalásokból (Curve, Bryan Ferry, The Shamen) kiemelkedik a King Crimson-vezér Robert Fripp és a Japan-frontember David Sylvian közös grúvos art-rock projektje, nem is feltétlenül a végeredmény miatt, hanem mert ezen keresztül talált egymásra a progresszív rock ikonikus zsenije és az FSOL. Fripp ebben az időszakban rajta volt az aktuális elektronikán; közreműködött a The Grid ’92-es (majd a ’95-ös) albumán, ’94-ben az Orbbal csinált egy lemezt FFWD néven, és az FSOL stúdiójában is feljátszott egy rakás gitártémát. Nem véletlen ezekkel a formációkkal kooperált, hisz mindegyik hajlott a prog rockra – és Fripp minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy az FSOL elkezdje határozottan kiélni az ilyen „hajlamait”. Ez a meditatív downtemo rekonstrukciójuk viszont leginkább hindu/buddhista szertartási zenét idéz, mintegy megjósolva a két tag évekkel későbbi indiai utazásait.

The Future Sound Of London – Lifeforms Path 4 (1994)

A Cascade kereskedelmi sikerét látva mind a Virgin, mind az FSOL elégedetten hátradőlhetett: úgy tűnt, ez egy mindkét fél számára előnyös, gyümölcsöző együttműködés lesz. És valóban: a duó a következő két évben maradéktalanul önmegvalósíthatott, a kiadó pedig örülhetett, mert a következő kislemezek mind bejutottak a top20-ba. Itt álljunk meg egy pillanatra, és mélázzunk el azon, hogy volt idő, amikor egy FSOL slágerlistás zenekar lehetett…

A Cascade után már nem volt újdonság a kislemezformátumot kitöltő többtételes zenefolyam (amelyből állandó gyakorlat lett), az viszont igen, hogy valódi énekes közreműködő, és nem hangminta szerepel benne – Liz Frazer, a dream-pop pionír Cocteau Twins zenekarból. Őt a legtöbben valószínűleg a Massive Attack Teardrop című dalából ismerik, ami négy évvel későbbi; itt ugyan nem szöveget énekel, csak vokalizál, de ugyanolyan földöntúli, szívet-lelket sajdító és melengető, egyszerre esdeklően fájdalmas és üdvötült nyugalmat sugárzó szépséggel. A zene ismét távoli, egzotikus helyekre visz, persze lehetetlen pontosan betájolni, hová; néha mintha Indiában járnánk (a záró 7. tétel kifejezetten indiai zenei motívumokra épül), máskor egy őserdő mélyén csorgunk le egy folyón (lásd az 5. tétel, amely ráadásul a Leftfield klasszikus Song Of Life–ját nyúlja), vagy éppen  egy trópusi szigeten vágunk át a Papua New Guinea nyomán a 4. tételben. Mindeközben az étert betölti egy különös hang; hol siránkozás, hol kántálás, hol kiáltozás – nem értjük, de megbabonázva hallgatjuk és követjük a nyomát. 

The Future Sound Of London – Among Myselves (1994)

Bár a felvezető single-ök sejtették a zenei irányváltást, a ’94 májusában megjelent második FSOL-album így is kisebb sokkal felérő meglepetésként hatott, kinek negatív, kinek pozitív értelemben. A dupla Lifeforms megítélése azóta is megosztó: a fanyalgók szerint öncélú és unalmas zenei maszturbálás, míg a másik oldal szerint az ambient electronica Brian Eno-kategóriás mesterműve – nos, mi is ezt a véleményt osztjuk. Nem elhanyagolható tény, hogy a megjelenésekor egészen a 6. helyig (!) vitte a brit albumlistán, de nyilván nem ettől magasodik ki a műfajából – és általában az elektronikus zene elmúlt 30 évéből – annak egyedülálló produkciójaként. A Lifeformsszal a duó all in ment: Cobain úgy fogalmaz erről, hogy a nagykiadós háttérrel végre megtehették, hogy kizárólag az újabb, a korábbiaknál is nagyratörőbb művészi víziójuk szerint alkossanak és a szerintük tönkretett albumformátumnak új távlatokat nyitva egy intenzív belemerülést lehetővé tevő zeneanyagot hozzanak létre. Ez maradéktalanul sikerült nekik: a Lifeforms olyan audiális élmény, amelynek során a hallgató másfél órára átkerül egy másik világba- az Acceleratorral elkezdték, és itt tökélyre vitték ezt a hatást. Ez a világ természetesen egyszerre létező és fiktív, ismerős és beazonosíthatatlan, földi és idegen civilizáció beli, ősi és futurisztikus, sci-fi és valóság. ahogy már megszokhattuk, ám itt minden korábbinál érzékletesebben és hatásosabban sikerült létrehozniuk egy megfoghatatlanságában is plasztikus zenei illúziót.  Lehet mondani, hogy túl hosszú vagy túl össze-vissza, hogy nem elég izgalmas vagy nem elég technós, hogy sehová nem tartó ötletfolyam, és tény, hogy kapkodjuk a fejünket, annyi hangmintát belezsúfoltak – eszméletlenül bravúrosan -, ahogy az is, hogy tánczenés ritmusokat csak szórványosan tartalmaz, és a zene a hagyományos struktúrákat nélkülözve változik-alakul, akár egy élő organizmus, de az vitathatatlan, hogy a Lifeforms a mai napig egyedülálló, páratlan trip. Vége a középutasságnak, ez már egyértelmű szakítás a kluborientált tánczenével, az ambient/downtempo javára, erőteljes ethno/new age, illetve kratutrock/kosmische allűrökkel – csak úgy sorjáznak a Klaus Schulze-, Tangerine Dream-, Tomita-, Edgar Froese-hagminták. A Virgin büdzséjéből már neves közreműködőkre is futotta; Robert Fripp gitárjátéka mellett Talvin Singh tablatronicája és a Curve indusztriális beütésű indie-rock zenekarból Toni Halliday hangja erősíti a zene élő, emberi dimenzióját. A képzeletet elragadó, szabad folyású Lifeforms (a címét talán Kenny Larkin inspirálta?) aztán végképp egyben működik, szemléltetésnek íme az első lemezt záró Among Myselves, benne a David Cronenberg Agyfürkészők című kult-horrorjából vett szövegfoszlányokkal, ami szépen átvezet a következő lemezhez.

FSOL – Smokin Japanese Babe (1995)

A duó mindig is fogékony volt az új technológiákra (inkább persze Dougans), ez az érdeklődésük pedig ’93-’94 környékén az internet felé fordult: elkezdtek kísérletezni az ISDN-kapcsolaton keresztüli zenesugárzással. Nem is akárhogyan: a stúdiójukból közvetítettek élőben a neten több órás rádióműsorokat, alapvetően a Lifeforms promótálására, de rengeteg új vagy korábban nem hallott saját zenével. Eközben még történelmet is írtak: 1994. június 22-én a SonicNet amerikai internetes fórumon tették letölthetővé a Lifeforms címadó tételét, ezzel az övék lett a világ első interneten keresztül hivatalosan letölthető zeneszáma (öt nappal megelőzve ezzel az Aerosmithst, LOL). A „szélessávú” netes közvetítéseikből aztán összevágtak egy önálló albumra valót, a nemes egyszerűséggel ISDN címmel (két változatban, eltérő számlistával, ’94 legvégén és ’95 nyarán) kijött matéria pedig újfent fejvakarást váltott ki. A Lifeforms folytatása helyett az FSOL 75 perc absztrakt triphopos-downtempós elszállással jött elő, dzsesszel, pszichedeliával és meglehetősen sötét/nyomasztó/ paranoid hangulattal alaposan áthatva, mindenféle kultfilmekből (Alien, Predator, Repo Man, stb.) vett szövegekkel – ami azt illeti, ez a ritmuscentrikussághoz visszakanyarodó anyag tényleg inkább (elképzelt) filmek alá passzol. De ebben az időben akármit lépett az FSOL, arra vevő volt a közönség: a lemezről kimásolt – ezúttal több számból összefűzött – kislemez a 22. helyig jutott (igaz, a lemez csak a 44-ig).  Ennek – és az albumnak – a legkönnyedebb darabja a dubosan tinglitanglizó Smokin Japanese Babe, csak hogy azért se a legmélyebb tétel legyen itt. (Érdekesség, hogy az EP promo verzióján szerepel a Zeebox nevű szám, tovább gabalyítva a duó már így is szövevényes önhivatkozási hálóját.)

Osamu Sato – Face-savers On Line (F.S.O.L. Mix) (1995)

Apropó, Japán. A páros ebben az időben már nem nagyon ért rá remixekkel bíbelődni; ’94-ben egyetlen egyre futotta (Apollo 440), ’95-ben kettőre, ebből az egyik a Yes énekeseként ismertté vált, Vangelissel is dolgozó Jon Anderson (újabb progresszív rock-hűségpont, bár a Deep Foresttel osztoztak rajta), a másik a japán Osamu Sato, aki a zene mellett grafikával és számítógépes játéktervezéssel is foglalkozik. Többek közt az ő nevéhez fűződik az LSD Dream Simulator  – ha lenne Bad LSD Trip Simulator is, ez a remix lehetne a zenéje.

The Future Sound Of London – Spatial Freakout (1995)

1995 szeptemberében a BBC Radio One-on John Peel műsorába is sugároztak ISDN-en keresztül egy sessiont, három számmal, kettőt már a következő stúdióalbumról, plusz ezt a csak itt hallható free jazzes drill’n’bass elborulást. (Az FSOL először ’92-ben, a befutásukkor szerepelt a legendás műsorvezetőnél, majd 1997-ben, csupa kiadatlan, talán a következő, már nem elkészült albumra szánt zenével, így igazi kuriózum – és nagyon viccesen kezdődik.) Szintén ’95-ben újráztak Pete Tong Essential Mixében egy agytágító ISDN-szettel, amely kiváló betekintést nyújt a duó „weird and wonderful” zenei világába.

Future Sound Of London – Landmass (1996)

Folytatva az új album alternatív platformokon keresztüli beharangozását, a következő ízelítő egy videójátékban érkezett. Az angol fejlesztésű wipEout 2097 Playstation-játékhoz összeterelték a szigetország akkori tánczenei élvonalát – Chemical Brothers, Prodigy, Underworld, Orbital, Fluke, Leftfield, némi drum’n’bass – és ez az ütős összeállítás lett az egyik fő detonátora az első igazi nagy electronica-robbanásnak Amerikában, mely aztán az EDM „forradalmához” vezetett.

A soundtrack stílszerűen az FSOL bombasztikus We Have Explosive-jával indul – a Run-DMC-hangmintákra felhúzott trekk újabb váratlan stiláris fordulattal a big beat-mezőnynek sózott oda jókorát. (Lemezen egyébként már kijött korábban – white labelen, Semtex név alatt.) A játékhoz adott másik szám sem kevésbé meglepő: a Landmass az FSOL tánczenés közelmúltjához visszakanyarodó masszív acid techno-rave pumpálás (és csak a játékban hallható, az audio CD-verzión már nem.)

The Future Sound Of London – Everyone In The World Is Doing Something Without Me (1996)

A Peel Session-ös és Playstation-játékos teaserek után ’96 októberében – a My Kingdom kislemezzel felvezetve – megjelent az FSOL harmadik stúdióalbuma, és akit elkerült a BBC rádiós műsor vagy a videojáték soundtrack, ismét csak nézett nagyot felhúzott szemöldökkel az ambient textúrák és keményen sújtó ritmusok keverékét hallva. A már címében is komor, lehangoló Dead Cities a Lifeforms sötéten disztópikus ellenpárja: a posztapokaliptikus pusztulás zenéje. Mint ilyen, nem magába szippant, inkább elidegenít, de ha hagyjuk, határozottan a hatása alá von. Az erőteljesen filmszerű/film-ihletésű hangtájképek (a My Kingdom egyszerre merít a Szárnyas fejvadász és a Volt egyszer egy Amerika kísérőzenéjéből) hangulati skálája a nyomasztóan vészjósló és a gyászosan elégikus között mozog, a hallgatót (lelki szemlélőt) ezúttal is hatalmas terekbe helyezve, melyek azonban a Lifeforms buja természeti gazdagságával szemben sivárak, fenyegetőek, kihaltak – és a lemez végén képletesen megfojtják, elnyelik az embert. A német zongorista-zeneszerző Max Richtert is szerepeltető lemez mintha a Lifeforms paradicsomának szomorú végét mutatná be; ezt erősíti a lemezeket összekapcsoló zenei tételpár (Vit/Vit Drowning) is. A lemezt persze nem nehéz a mi világunk negatív jövőképeként értelmezni, ahogy ezt alátámasztják Cobain világvége-eszmefuttatásai a Dead Cities limitált kiadásához mellékelt közel 200 oldalas bookletben.

Utólag az is világos, hogy ez a gyomorba vágóan szép lemez jelentette a vég kezdetét az FSOL számára. A lemez a nehezebb emészthetősége ellenére jól fogyott (26. hely az albumlistán), a We Have Explosive gyakorlatilag popslágerré avanzsált (12. hely a kislemezlistán), a duó tehát kereskedelmi és kritikai szempontól a sikerei csúcsán állt, ugyanakkor művészileg egyre kevésbé érezték magukat kényelmesen a bőrükben, egyre nőtt a tagok belső és egymás közti feszültsége.

Egyrészt, miközben az újabb – immár konvencionálisabb, tehát alapvetően az aktuális album anyagára támaszkodó – ISDN-es turnéjuk ismét Guinness-rekordot hozott, mint az első fizikai helyváltoztatás nélküli/telefonvonalon keresztüli zenei koncertsorozat, a duót frusztrálta, hogy az akkori technikai feltételek nem tették lehetővé az ennél sokkal nagyszabásúbb térhatású multimédiás elképzeléseik megvalósítását. Nem akartak engedni a korukat meghaladó ötleteikből, de megvalósítani sem tudták őket, így végül inkább felhagytak az egész internetes koncertezősdivel. Másrészt a Virgin vérszemet kapott a We Have Explosive sikerétől, és szerette volna, ha az FSOL ezen a nyomvonalon maradva szállítja a hasonló kaliberű zenéket, miközben megmaradnak a kiadó afféle jövőzenei kirakat-előadójának – és míg ezzel az elvárással Dougans együtt tudott volna élni, Cobain határozottan berzenkedett ellene. Későbbi nyilatkozatai alapján akkoriban már koloncnak érezte a nevükben hordozott és hozzájuk társított future címkét, amely szerinte akkora kiüresedett, és elsősorban a zene technikai aspektusának jövőt hajhászó versengésére vonatkozott, amelyben ő nem akart részt venni, mondván, az FSOL soha nem (csak) erről szólt. (Szerinte akkoriban egyre többen kezdték becsmérelni a forrmációt, elsősorban a drum’n’bass szcéna hangoztatta, hogy már ők London igazi „future soundja”.) A mindig is nagyobb egóval bíró Cobain úgy érezte, az FSOL egyre inkább beszűkíti, nagyobb művészi szabadságra vágyott, és amikor ennek tetejében komoly egészségügyi problémai támadtak (szivárgó fogtömésből eredő higanymérgezés, majd súlyosbodó szívritmuszavar), abban a formájában felfüggesztette a közös munkát Dougansszel. A Dead Cities mindmáig az utolsó rendes FSOL-album, mely úgy kacsint vissza a duó múltjára (a Yage számcímmel vagy az újabb Dead Can Dance-hangmintával), hogy megelőlegezi a jövőt is, a Cobain énekével induló temetésizene-szerű tétellel.

The Future Sound Of London – Papua New Guinea Translation 6: Requiem (2001)

Nem tudjuk, hogyan alakult volna az FSOL zenéje/pályája, ha nincs a félig kényszerű szünet, de a néhány éves kihagyás utáni visszatérés egy újabb, minden korábbinál meredekebb, előre nem látható fordulatot hozott. A fizikai gyógyulást követően Cobain Indiába utazott, ahol megtalálta a lelki békéjét is, és az erőt, hogy végre felvállalja, kiélje magát – mint a 60-as évek pszichedelikus zenéjét és öltözködését újra felfedező neo-hippi énekes-frontember. Különös módon nagyjából ugyanebben az időben Dougans szintén megjárta Indiát, és ez a közös élmény segített abban, hogy újra egymásra találjanak Cobainnel. A páros pedig az azóta eltelt bő két évtizedben aktívabb, mint előtte bármikor, hihetetlen mennyiségben és nagyjából a tőlük megszokott minőségben gyarapítva a diszkográfiájukat. A működésük két párhuzamos fő szálon fut: a 2002-ben feltámasztott és átlényegült Amorphous Androgynous alapvetően Cobain – egyre fankibb – pszichedelikus rock projektje élő zenekari felállással, a zene spirituális és gyógyító erejét közvetítő szellemiséggel, a háttérben az időközben saját szintetizátorok és elektronikus hangeszközök építésére rákapott Cobain produceri segédletével, míg az FSOL továbbra is kettejük elektronikuszenei (táv)kooperációja, döntően a régi nagy korszakuk hagyatékának ápolásával és rekonstruálásával. Ez pedig nem is kezdődhetett mással, mint a Papua New Guinea ön-újraértelmezéseivel 2001-ben, jelezve, hogy az FSOL a jövőben is jelen marad, a múltját bátran megidézve. És lehet, hogy régen az FSOL is jobb volt, de FSOL csak egy van, és nem is lesz másik.